A jezsuitáknál volt tavaly egy kiállítás. Ott láttam ezt a képet Kákonyi Júliától, ha jól emlékszem. Az volt a címe: Minden a helyén.

Most itt ülök egy asztalnál egy kis vályogházban, egy kis kert közepén. Bent pattog a tűz a kályhában, és ég egy gyertya. Az előbb sokáig ültem csendben egy Ikonnal szemben, mellettem alszik egy királylány. Épp erről álmodtam régen...

Napközben kint voltam, szépen sütött a nap, ragyogott minden. Bár hideg volt, de életre keltek a színek a napsütésben. Kedvem lett kicsit rendezgetni, rég levágott ágakat felaprítani, széket, biciklit javítani. De mikor elmegy a nap, hideg lesz, most nincs felhő sem, csak a hold világít, de recseg ropog már a fű.

Sokminden beérett az ősszel. A régi radványkertemben is sok gyümölcs érett még be. De szeptembertől már nem én gazdálkodok velük, új lakók, új gazdái szüretelték már az almát, és ami még a késő őszre maradt. Nyár végén még elkezdtünk egy kis fészket kialakítani az elhagyott padláson, De azután jobbnak láttuk mégis elköltözni. Nem csak a közelgő hideg miatt, hanem a zaj, por, és az egész városi pörgésszint már nem volt élhető, és nem is volt reményteli, hogy amire mi vágyunk, az itt könnyen ki tudna bontakozni.

És akkor felmerült ez a kis nyugodt házikó, ami egy ideje üresen állt. Nekünk épp megfelel menedékháznak, hogy amíg még keressük a helyünket, egy kicsit meghúzzuk magunkat, kipihenjük az eddigi pörgés fáradalmait, és kicsit magunkra találjunk.

És úgy tapasztaljuk, az Isten is támogat minket ebben. Megint volt bennem olyan érzés az elköltözéskor, hogy „de kár, el kell jönni a húsosfazekak mellől”, de most mégis azt tapasztalom, hogy talán ennyire bőségesen soha sem halmozott el az Isten ajándékaival, ételben italban, és a szeretetnek minden formájában nagyon érezteti gondoskodását és jelenlétét.

Persze nem süt mindig a nap, hanem sok sötétség is előjön. És nem csak kívül, hanem mostanában nagyon tapasztalom belülről is, gyengeségeimet, és a kísértéseket. Sokszor még párhuzamosan is: Mikor kint süt, jó kedvem lesz, és minden szépen alakul, de mikor beborul, vagy besötétedik, vagy jön egy hidegebb szél, elfekszem én is, mint a fűszál a hideg széltől.

Az alma nekem sokszor elég erős kép, az életet, a táplálékot, de az embernek való szép munkát, helyemet a teremtésben is jelenti, amivel szívesen foglalkozom, de sokszor meg valóságos kísértés is, hogy belemerüljek, leragadjak, túl sokat egyek, vagy csak ne lássam a fától az embert.

Sokszor az utóbbi időben valóságos paradicsomkertben találom magam. Múltkor voltunk Gyimes álomszép tájain, hatalmas almafákkal végig a kis patakok mentén, amik megrakva, aranysárgán csillogtak az utolsó meleg őszi napokban – mintha tényleg a mesében lenne. És mi egy kis gépsoron almalevet gyártottunk húgomékkal egy mesebeli ház udvarán… De jajj, észreveszem, hányszor elbukok, leragad a szemem, vagy kutatok utána, csak hogy ehessek belőle, és nem találom a mértéket, és azután nem tudok jól lakni vele mégsem, beleragadok, és észre sem veszem magam, hogy becsaptak, nem is ez hiányzott… És azután hallok egy belső hangot: „de hát nem is krumplikhoz meg almákhoz küldtelek, hanem emberekhez!”

„Ellenségeim körülvesznek, életemet a földre tiporják, sötétségbe taszítanak, mint a régen megholtakat…”. Mostanában sokszor kerülnek kezembe a napvégi zsoltárok, és nagyon sok eltalál, mintha az én küzdelmeimről szólnának.

De érzem, tisztítanak is ezek a megpróbáltatások. Én sok mindent a saját erőmből akarok megoldani, és a kereteimtől, rendszereimtől, tetteimtől remélem a jutalmam. De az Isten most nagyon finoman megmutatta, mennyire gyenge vagyok az Ő segítsége nélkül, és milyen könnyen elesek a kísértésekben.

Most ebben az időszakban különösen is nagy szabadságot is ad, nagyon türelemmel van irántam. Most nem kell megfeleljek elvárásoknak, nincs elvárt munka, teljesítmény, tempó. Hanem tél van, csend, és idő. Én már sokszor restellem magam, hogy hát ugyanazokat a köröket futom, és sokszor még mindig magam körül, és olyan nehezen szabadulok. De Ő nagy türelemmel van irántam. És ad hozzá nekem még elszenderedő, szép természetet, szerető embereket utunkon, és belül egy szerető, meleg fészket. A Szentlelket lassan tapintani lehet. Most egész reménytelinek látom, hogy fészket rakjon bennünk is a Szentlélek.

Két napja visszaköltöztem a radványkerti kisszobámba. Újra benne élek abban a kertben, ami eddig leginkább a szívemhez nőtt. Van most benne egy kétágú almafa. Én oltottam még odahaza, a szüleim kertjébe. Egy magról kinőtt, aztán magárahagyott, azután tőbe kivágott, azután mégis kihajtott vadalma hajtásába oltottam. Kétfélét raktam bele, egyet a csúcsára, egyet az oldalára, hátha az egyik megered. De mindkettő megeredt. Azután sajnáltam kivágni az egyiket, inkább egyenlőre metszettem. Azután kiderült, hogy otthon inkább útban van, oda más a terv, nincs rá szükség. Így hát tavasszal átültettem ebbe a kertbe. A régi nagy főgyökérről le kellett válasszam, mert ott kicsit korhadt volt. Erősen vissza kellett metszem a koronáját ,is, hogy a saját kis oldalgyökerei elbírják. De most úgy látom, túlélte, mindkét ága él és virul...
Az életem alakulását segített megértenem...

Lezárult most egy korszak ezzel a monserrat-évvel. Végül szépen lekerekedett. Sok minden helyre került, tisztult, bontakozott bennem és körülöttem is ez az egy év alatt is. És most jó kicsit kiszakadni, újat kezdeni. Rájöttem, hogy szeretek költözködni. Rákényszerít, hogy rendet rakjak magam körül, és átnézzem, mi minden köt a földhöz. Titkon azt hiszem ez is egy örömforrásom, hogy "minden a helyére kerüljön". Jó ezt látni és részesének lenni. Kezdem érteni, miért imádkozunk a jó halál kegyelméért. Szeretnék majd egyszer úgy elköltözni innen, hogy jó szívvel tekinthessek vissza, rendben hagyom itt ezt a világot. De azért még messze vagyok ettől! Még nagyon sok a rendezetlenség, kapkodás, sötétségben járás. Mert rájöttem, hogy igazán az nyugtat meg, ha az Isten rendjében élek. Ha a Lélekre tudok figyelni minden pillanatban, az Ő indíttatásait követem, és megteszem az Ő akaratát. Sokszor írok listákat - akár csak egy napra vonatkozóan is - hogy mi mindent kellene megtennem, még be is számozom a "legjobb tudásom szerint" amit gondolnék, hogy az Istennek is fontos és tetszhet...De már sejtem, hogy nem ezeket a listáknak a minél teljesebb kipipálását kéri Ő tőlem, hanem hogy mindezeket hogyan végzem, hogy tudok e jelen lenni közben, Rá figyelni, ha kell, elengedni, és a spontán jövő helyzetekben is tanúságot tenni az Ő szeretetéről. Hogy immár nem az anyagi világ problémáit kell pusztán leküzdeni, hanem a lelkekre figyelni, és Vele "harcolni". Neki szeretnék immár önkéntese és szolgája lenni!
És ami így sikerül, az éppen elég, sőt a legtöbb lehet, ha egészen beleteszem magam.
Él bennem Wagner Viktória mondata: " a mi fegyverünk a megdöbbentő szeretet!"

Szóval ettől azért még messze állok. De még kaptam kis időt. Közben meg olyan jól megy sorom, hogy Mihály testvér szavaival "nem győzök elég hálás lenni az Istennek!" Csak ilyenkor még jobban tud fájni a sok hitetlenkedésem és hálátlanságom...Mert ő aztán sok mindent enged is kipipálni a tennivalós listámból, sok minden sikerül is az anyagi világban is, sok minden egész kézzel fogható gyümölcsöket is terem. A kerttel is néha elégedetlen vagyok, "hogyan is nézhetne ki pedig" de "eléggé tud tetszeni" most így is. Sok minden virágzik, egész sok gyümölcs is mutatkozik, és egész sokat fel is használunk, "jó helyre kerül". Túléltem azt hiszem a munkacsúcsot, a hatalmas cseresnyefa is leérőben van. Sokat le tudtam szedni, el is rakni, elajándékozni, és tudtam elengedni is néha, hogy van aminek meg kell rohadnia...

Nagyon sok gondviselés-tapasztalatot gyűjtöttem itt a jezsuitáknál. Tényleg a tenyerén hordozott, testestül lelkestül. Persze voltak kisebb szárazabb, sötétebb időszakok a télen, volt a tavasznak is krízises indulása, de végül szépen bontakozott a nyárra és ígéretesnek mutatkozik a nyár még hátralevő része, és gyümölcsözőnek az ősz.

Sok éves keresési időszakom után most úgy érzem, "megszánt" az Isten, és utat mutatott, reményt erősített bennem, hogy helyet és munkát ad az Ő kertjébe, társat is adott mellém, és formálja bennem az örömhírét is mások számára.

Azt remélem, egyszerűsödik most az életem. Kétlakiságból, és a sokféle feladatból egyszerűsödhet az életem. Talán világosabban látom, merre kell keresnem. Talán a lelkiekben is tisztul, mire, Kire is kell figyelnem. Habár a jövő kérdése még mindig bizonytalan - lehet, mindig az is marad - de most ezt így meg tudom szeretni.

Az élet pedig mintha a mi pörgéseinktől, próbálkozásainktól, erőlködéseinktől, hullámzásainktól függetlenül növekedne, bontakozna megújulna szép lassan bennünk és körülöttünk...

Minden jel arra mutat, hogy eső jön. Régóta vártam, száraz volt a tavasz. Megsínylették a növények, különösen, amiket én ültettem át, késve, tavasszal, erőlködve, kiszolgáltatva az én rendszertelen gondoskodásomnak....

De növekszik bennem a hit, hogy jön az eső, és az Isten végül megkönyörül rajtunk.
Növeldd bennünk ezt a hitet!
Küldd el Szentlelked szelét, hozzon esőt életünkre! Szeretnénk, hogy meghaljon bennünk a régi mag, tisztulni, növekedni, kibontakozni kivirágozni és gyümölcsöt hozni, szereteteben

Elnyíltak a hóvirágok, de el már azóta a jácintok is, és a tulipánmező nagy része is. De most kezdenek a leg különlegesebbek nyílni. Csak néhány van belőlük, de nagyon szépek. Fehér és lila cirmosak, meg kicsi hegyes sárgák. Féltem, hogy a nagy szárazságban nem is fog tudni kinyílni a bimbójuk. De aztán pénteken meglocsoltam kicsit, hamár eső nem akar jönni.

Érdekes volt visszaolvasni a januárt. Akkor rengeteg eső volt, a nap alig sütött ki, pár muskátli várta a tavaszt. Most rengeteget süt a nap, de eső szinte semmi. Ablakom viszont kizöldült, néhány muskátli ki is virágzott, a paprikák pedig már csak a kiültetésre várnak, sok más mellett. Mégis itt vagyok legtöbbet, itt tudok mindennap rájuk nézni. A radványkertbe nehezebb a rendszeres gondoskodás. Erre érzékenyebbeket ezért ide vetettem az ablakomba, kis cserepekbe.

Már gazdát is talált sok palánta. Más terményeimből is elajándékoztam, némelyeket eladtam. 

Észrevettem, hogy ezekkel nem tudok nem foglalkozni. Aztán meg gondba vagyok a végén, kinek is, minek is csináltam? Aztán azért sokszor kerül gazdája. Most még az önállóságomat, egyfajta nagyobb szabadságomhoz is segítenek. Kicsiben próbálgatom, mennyire tudnám magam fedezni a költségeim. És úgy tűnik most, menne ez is.

Lelkiekben is nagyobb szabadságot élek meg. Úgy tűnik most, hogy nem a kitaposott jezsuita ösvényen megyek tovább. Ők mégis jók hozzám. Csodálom is, és hálás vagyok érte, hogy egyfajta utócsaládi gondoskodást kapok tőlük. Még egy kis védett időt arra, hogy a szárnyaimat próbálgassam, az önálló kirepüléshez...

"Mi van, ha mégis megkönyörül?" Egyszer a sötétben próbáltam versbe tömöríteni a feszültségeimet. Most ezt az utolsó sorát élem.

Sokat esik mostanában. Van egy-egy időszak, mikor a Nap megörvendeztet tiszta fényével. Akkor megbizonyosodom róla, hogy jó és szép ez a világ mindenesül, mindenkivel. De vártam most már egy jó ideje ez a világosságot. Sőt, kerestem valami tartósabbat, ami átsegít a sötétségeken is. Valahogy erősödött bennem, hogy most vasárnapra ki kellene süssön a nap. Összeszedtem minden hitemet, hogy jó lesz valahogyan. De tegnap este valahogy magától tört fel bennem ez a sóhajtás, hogy az nem lehet, hogy a sötétség, a ború győzzön, uralkodjon, rajtam is!

Tegnap éjjel hallottam, hogy esik, reggel pedig azt láttam az ablakon elsőre, hogy borús. De mikor jobban odafigyeltem, észrevettem, hogy nem kopog a tetőablakon. Aztán hogy fehér a háztető szemben... Megörültem a hónak. Ez nekem valahogyan azt jelenti, hogy kegyelem! Nem tudom most jobban kifejteni. Hacsak nem egy régi emlékkel. Első nagy zh.-m az egyetemen. Állattan I..  Nagy anyag, vastag könyv, félelmetes hírű kérdéssorok, sok latin, szigorú tanárok. Húzósnak ígérkezik. Előző napokon sok tanulás, éjszakázás, mégis esélytelennek látom. Hiába, még a vonaton is próbálok valamit magamra szedni az utolsó percekig. És akkor a vonatból kiszállva, az egyetem felé menve veszem igazán észre, hogy szépen, csendesen, nagy pelyhekben hull a hó... Akkor éreztem, hogy bárhogyan is lesz, az Isten velünk, és megkönyörül rajtam.

Most is ez a tapasztalatom. A kertben is nehéz még sokszor, de most tudok örülni a kis lépéseknek, apró haladásoknak is. Kinti rendetlenségeket kezdtem felszámolni. A garázsba bevittem egy kinti asztalt, és a szerszámaimat kezdtem rendbe rakni. Fűrészt éleztem, és metszőollókat hoztam rendbe.
Néha adódnak társak. Igaz, nem úgy és akkor ahogy terveztem, de megörvendeztetnek ezek a spontán találkozások, együtt munkálkodások, beszélgetések. Az utca frontot rendeztünk, sövényt vágtunk. Bent meg jó kis törő kalákák alakultak, jó beszélgetésekkel.

Jó most itt a Monserratban is. Jó közösségben lenni, úgy érzem alakul a csapat. Sok közös témánk van, hasonló kérdések foglalkoztatnak. Vannak nagy esti beszélgetések. Jó együtt imádkozni is, zsoltározni, együtt vinni oda magunkat és ügyünket az Isten elé. És mennyi jó ember vesz körül! Mennyien segítik az  utamat! Gondoskodnak rólam, mintha gyerekük volnék. Utamba kerülnek mindenféle emberek, akik egy darabon elkísérnek, meghallgatnak, rám mosolyognak...Mostanában többször jutnak eszembe Mihálytestvér szavai : "nem tudok elég hálás lenni az Istennek!"

Volt egy nagyobb fagy Szilveszter előtt. Néhány növényt betakarhattam volna. A muskátlikat ősz végén felvittem a padlásra. Nem bizonyult fagymentes helynek, egy jó részük megfagyott... De a kintiek közül is most úgy tűnik, mégis sokan túlélték. És javában virítanak a hóvirágok már...

Itt az ablakomban még ősszel talált muskátli darabok gyökereznek. Tavasszal volna az idejük, több fény kellene a gyökerezéshez is,  de hát ősszel találtam őket... Sok nem is bírta, kezd egyik-másik barnulni. De most belelkesedtem, hogy talán néhány palántának valót el lehetne már lassan kezdeni nevelni, itt az ablakban. Mire kinőnek, egyre több lesz már a fény. tegnap hoztam is át egy kis földet, meg cserepeket...Talán holnap nekilátok, van itt is néhány paprika magom...

Azt mondják az előrejelzők, hogy holnap sütni is fog a nap. Most azt hiszem nőtt bennem a bizalom, hogy az én jövőm is kiderülhet, kisüthet még erősebben is a nap, és a kert is, és az életünk kivirágozhat, mégis...