"Mi van, ha mégis megkönyörül?" Egyszer a sötétben próbáltam versbe tömöríteni a feszültségeimet. Most ezt az utolsó sorát élem.
Sokat esik mostanában. Van egy-egy időszak, mikor a Nap megörvendeztet tiszta fényével. Akkor megbizonyosodom róla, hogy jó és szép ez a világ mindenesül, mindenkivel. De vártam most már egy jó ideje ez a világosságot. Sőt, kerestem valami tartósabbat, ami átsegít a sötétségeken is. Valahogy erősödött bennem, hogy most vasárnapra ki kellene süssön a nap. Összeszedtem minden hitemet, hogy jó lesz valahogyan. De tegnap este valahogy magától tört fel bennem ez a sóhajtás, hogy az nem lehet, hogy a sötétség, a ború győzzön, uralkodjon, rajtam is!
Tegnap éjjel hallottam, hogy esik, reggel pedig azt láttam az ablakon elsőre, hogy borús. De mikor jobban odafigyeltem, észrevettem, hogy nem kopog a tetőablakon. Aztán hogy fehér a háztető szemben... Megörültem a hónak. Ez nekem valahogyan azt jelenti, hogy kegyelem! Nem tudom most jobban kifejteni. Hacsak nem egy régi emlékkel. Első nagy zh.-m az egyetemen. Állattan I.. Nagy anyag, vastag könyv, félelmetes hírű kérdéssorok, sok latin, szigorú tanárok. Húzósnak ígérkezik. Előző napokon sok tanulás, éjszakázás, mégis esélytelennek látom. Hiába, még a vonaton is próbálok valamit magamra szedni az utolsó percekig. És akkor a vonatból kiszállva, az egyetem felé menve veszem igazán észre, hogy szépen, csendesen, nagy pelyhekben hull a hó... Akkor éreztem, hogy bárhogyan is lesz, az Isten velünk, és megkönyörül rajtam.
Most is ez a tapasztalatom. A kertben is nehéz még sokszor, de most tudok örülni a kis lépéseknek, apró haladásoknak is. Kinti rendetlenségeket kezdtem felszámolni. A garázsba bevittem egy kinti asztalt, és a szerszámaimat kezdtem rendbe rakni. Fűrészt éleztem, és metszőollókat hoztam rendbe.
Néha adódnak társak. Igaz, nem úgy és akkor ahogy terveztem, de megörvendeztetnek ezek a spontán találkozások, együtt munkálkodások, beszélgetések. Az utca frontot rendeztünk, sövényt vágtunk. Bent meg jó kis törő kalákák alakultak, jó beszélgetésekkel.
Jó most itt a Monserratban is. Jó közösségben lenni, úgy érzem alakul a csapat. Sok közös témánk van, hasonló kérdések foglalkoztatnak. Vannak nagy esti beszélgetések. Jó együtt imádkozni is, zsoltározni, együtt vinni oda magunkat és ügyünket az Isten elé. És mennyi jó ember vesz körül! Mennyien segítik az utamat! Gondoskodnak rólam, mintha gyerekük volnék. Utamba kerülnek mindenféle emberek, akik egy darabon elkísérnek, meghallgatnak, rám mosolyognak...Mostanában többször jutnak eszembe Mihálytestvér szavai : "nem tudok elég hálás lenni az Istennek!"
Volt egy nagyobb fagy Szilveszter előtt. Néhány növényt betakarhattam volna. A muskátlikat ősz végén felvittem a padlásra. Nem bizonyult fagymentes helynek, egy jó részük megfagyott... De a kintiek közül is most úgy tűnik, mégis sokan túlélték. És javában virítanak a hóvirágok már...
Itt az ablakomban még ősszel talált muskátli darabok gyökereznek. Tavasszal volna az idejük, több fény kellene a gyökerezéshez is, de hát ősszel találtam őket... Sok nem is bírta, kezd egyik-másik barnulni. De most belelkesedtem, hogy talán néhány palántának valót el lehetne már lassan kezdeni nevelni, itt az ablakban. Mire kinőnek, egyre több lesz már a fény. tegnap hoztam is át egy kis földet, meg cserepeket...Talán holnap nekilátok, van itt is néhány paprika magom...
Azt mondják az előrejelzők, hogy holnap sütni is fog a nap. Most azt hiszem nőtt bennem a bizalom, hogy az én jövőm is kiderülhet, kisüthet még erősebben is a nap, és a kert is, és az életünk kivirágozhat, mégis...
