Tél lett a kertben.
Nem hirtelen jött. Nem hozott nagy fagyot, és havat. Lassan kúszott be köddel, nyirkossággal, hűvössel és növekvő sötétséggel. De nem zavart ki a kertből, bee a házba, hogy maás munkák után nézzek. Vannak még most is időszakok, amikor még nyugodtan lehet kint dolgozni, átültetéseket, tavaszi előkészítéseket végezni. Még kozmetikázhatom az arculatát, még kaptam ajándékba időt, hogy pótoljak olyan munkákat, amire tavasztól őszig nem jutott idő...

Mégsem esik jól sokáig kint lenni. Valahogy belémkúszott ez a hideg, elmúlás hangulat. Sokszor rámtör a magányosság érzése, és hogy kiért, miért is csinálom ezt. Kezdtem elvágyódni és irígykedni másokra, akik legalább közvetlenebbül emberek között dolgoznak. Az jutott eszembe, hogy még egy portásnak vagy takarítónőnek is több lehetősége van megélni, hogy másokért dolgozik, és alkalma is több adódik, hogy kapcsolatba kerüljön, hogy valahogy kifejezze, próbáljon másokat szeretni.
Aztán tovább gyengített, mikor a meglevő terményeimnek kerestem helyét. Valahogy nem találtam még meg. Gondoltam, hogy ahol most lakom, ott minden költségemet fizetik, akkor én is szívesen bedobom mindenemet, használják egészséggel. De akkor aztán elkezdtem variálni. Listát írtam róla, szétküldtem, hogy rendeljenek belőle. De nem váltott ki nagy hullámokat. Aztán újra és újra előjön, hogy mondjak egy árat, úgy könnyebb kérni. Az én oldalamról (és sok más elvárásból is) hogy akkor már próbáljam ki, milyen a "kistermelők élete", nézzem meg, mennyire tudnám fedezni a költségeim. Legyek kicsit önállóbb, szabadabb. Végre próbáljak kicsit beilleszkedni a normális emberek munka és pénz világába. Akár a hosszútávú döntésembe se befolyásoljon annyira ez az anyagi egymásrautaltság : ne az vigyen a jezsuiták felé, hogy itt kényelmesen el tudnék éldegélni. De aztán elment a kedvem ettől a számolgatástól, papírozástól. Inkább csak rágörcsölés, szorongás lett belőle, hogy csak bonyolítom az életem. Most mennyi munkaórára jönne ki egy marék aszaltgyümölcs, vagy számoljam fel Mskabácsi tornáztatását?  És mennyivel szorozzam fel? Igaz, az önbecsülésemen lehet, hogy segítene, de azért esélyes az is, hogy amit a piac megfizetne a munkámból, abból nem biztos, hogy itt megélnék...

Sok más nehézségeim is előjöttek itt a tél közeledtével. Kapcsolataim, barátságaim is meglazultak. Nem áldoztam rájuk sok időt és energiát. Volt benne kis tudatosság is, hogy most próbáljam, milyen eegy szerzetes élete, aki nagyobb távolságot vett a régi kapcsolataitól, családjától. Reméltem, hogy ez a sivatag" jó környezet lehet a magam rendbetételéhez.
De valahogy az Istent is távolabb érzem, nehezen találom az életemben mostanában.

De észre kellett vegyem, hogy amik közösek ezekben, hogy mindezek rólam szólnak, és magam körül pörgetnek. Csak növelik a sötétséget.


"Ne haragudj ránk Urunk, és ne emlékezzél többé gonoszságunkra;
íme elhagyottá lőn a Szentnek városa, pusztasággá Sion
és árván maradt Jeruzsálem, a te szentségednek és dicsőségednek lakóháza,
ahol atyáink dicsőítettek téged.

Vétkeztünk, s mint tisztátalanok olyanná lettünk,
s mint a falevelek, földre hulltunk.
Íme gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket;
elrejtetted előlünk arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.

Azért vannak csillagok is a sötétségben. Szeretnék ezekről is írni. Találkozások a kertben. Lelkes emberek, akiknek a kerti munka felüdülés, akkor is, ha sötét van és köd. Kisugárzik az örömük rám is. Járogatok ki tornázni a jó Mihály testvérhez is Pilisvörösvárra. Az is nagyon feltölt. Istvánnal belekezdtünk a Rogers-klubba, ahol a meghallgatásban szeretnénk fejlődni, és közben jól meghallgatjuk egymást... Néha egészen bele tudok érezni a másik helyzetébe. Néha vannak jó éneklések, amik egészen magukkal ragadnak. Egyszer-egyszer vannak olyan szentségimádások is, mikor egészen ott tudok lenni.

Ezek mind nagyon fontos fényforrásaim lettek. Végre nem magamra figyelek! Néha egészen el is felejtem magam. Egész szabadnak érzem. Azt hiszem, most valami ilyesmit jelent nekem a szeretet, valami ilyen fényre vágyom, és hogy majd egyszer én is így tudjam sugározni a bennem élő elrejtett Fényt.

Szeretnék fejlődni a Ráhagyatkozás lelkületében. Hogy végre elhiggyem, hogy a világ jó, hogy az emberek is jók, és még én is az vagyok, lehetek, és minden ami történik, az javunkra van.
A kertért sem szeretnék aggódni. A terményeknek is biztos meglesz a helye. Az aszaltgyümölcsöket kérte Tamás karácsonyi ajándékoknak. Jó helye lesz biztos.
Aztán gondolkoztam, ha már "termékek", adni kellene nekik valami dizájnt. Vagy legalább valami jelet, vagy szöveget, ami kifejezzi a lényegét, a hozzáállásom, és talán a Jézus Szíve TSz eszményét is. Megtetszett egy kis csomag, amit Nemeshegyi Péter atya kapott japán barátaitól. Néhány kis sült algás, halas keksz volt benne. Megkérdeztem, mit is jelent a felirat rajta. Ő valahogy így fordította:

"Tiszteletreméltó "EGY"
Belevetettem a szívemet, és úgy sütöttem meg. (Elnézést kérek, hogy) csak egy az egész, de minden egyes ízét élvezd!"

Valami hasonló frappáns mondatot kerestem, de nem jött ihlet rá. És akkor eszembe jutott, hogy legutóbb mesélte Balázs, hogy Józsi már úgy mondja a TSz-t, hogy Jézus Szíve Termő Szövet. Aztán úgy találtam, hogy ez eléggé kifejezni a lényeget, legalábbis én bele tudom érteni az én hozzáállásom. Valahogy úgy foglalnám össze, hogy szeretetből munkálkodni. Ennek forrása nekem a bennünk élő Jézus, és a vágyam, hogy ez a bennünk levő jó mag, a kis csírázó kezdeményezések növekedjenek, egykor kivirágozzanak és gyümölcsöt teremjenek, a szeretet gyümölcseit. Már nem az termény, a végeredmény lesz a lényeg, hanem hogy az eső, ami lehullott felülről ne térjen úgy vissza, hogy nem hoz az Istennek is gyümölcsöt. És vágyom rá, hogy ez ne csak magamban, hanem másokkal való kapcsolatokban is növekedjen, fejlődjön, tovább terjedjen, élő szövetté alakuljon. Ez azt hiszem átadható mindenféle munkára és nem munkára is.

Azt hiszem ideákkal elég jól el vagyok látva... Most ez egy nagy álmom, hogy a szeretettel, szívvel végzett munka, vagy akár csak egy mosoly is  már el tud indítani olyan láncolatot, ami jobbá teszik ezt a világot, amit most olyan szomorúnak és szürkének látok.
A hitem, hogy a szeretet lángja aztán terjed tovább magától, és erősebb minden sötétségnél.
Eszembe jut Wagner Viktória mondata is, hogy " a mi fegyverünk a megdöbbentő szeretet"
Valahogy ebben keresem a helyem...


De szeretnék  az erdőben fa lenni
Hogyha engem meggyújtana valaki
Elégetném ezt a cudar, ezt a cudar világot,
Közepében meghagynám a babámat.

Egyik este tekertem haza a kertből. A rövidebb, de meredekebb utat választottam. Nehéz volt a táskám, és nem működött a váltóm könnyebb fokozatai. Lassan vonszoltam fel magam a kis dombon a Hegyalján. A járdán jött szembe valaki. Mikor mellém ért, rámkiáltott:
- Nem kérsz egy kis lendületet?
_Nem kösz! - vágtam rá reflexből. Gondoltam, megint valaki, aki csak csúfolódik rajtam. Inkább hagyna békén.
De nem törődött vele. Odalépett gyorsan mellém, és jópár méteren keresztül futva megtolt felfelé az emelkedőn...
Erős, emlékezetes lendület volt, máig erőt ad.
Köszönöm!

Lásd meg, Urunk, a te népednek sanyarúságát, és küldd el az Eljövendőt,
Küldd el a Bárányt, a földkerekség Urát. küldd el a kősivatagból Sion lányának hegyéhezhogy elvegye rólunk fogságunk igáját.

Vigasztalódjál, vigasztalódjál én népem! Hamar eljő üdvösséged.
Miért merülsz a gyászba? Miért fog el ismét a fájdalom?
Ne félj már! Megmentelek téged, mivel én vagyok a te Urad Istened,
Izrael Szentje, a te Megváltód.

Csendes napsütéses ősz köszöntött most rám.  Lassan lecseng a "szeptemberi krízis" viharai. A kertben is talán mintha kicsit korábban is leértek a termények nagy része, amiért aggódni kellett volna. Sok mindent az eső intézett el, hogy ne legyen sok gondom a paradicsom befőzéssel, sok almával, szőlővel, fügével, mint a tavalyi évben...

Az én helyzetem is változott a kerttel kapcsolatban. Elköltöztem Pestre, a jezsuiták Mária utcai padlás közösségébe...Így a kertbe bejárós lettem, mint az utóbbi évben jó Mihály testvér is. Először sajnáltam, hogy nem vagyok ott, nem kapcsolódok szervesen - szó szerint is - az ottani kert életébe... De aztán megbékéltem vele, és rájöttem, jobb ez így nekem. Van előnye, ha keretet kell adjak a munkamániámnak, ami nagy kísértés, mikor ott van mellettem a rengeteg sürgősnek tűnő munka. Rájövök, nem is olyan nagy butaság, amit Mihály testvér csinált, hogy minden hétköznap 10-től 4-ig volt a kertben, és addig tette meg, amit jónak látott. Az ő mondása, hogy az Isten nem kér többet tőlünk, mint amennyit tenni tudunk. És hogy nem nagy tetteket vár tőlünk, hanem inkább, hogy szeretettel tegyük, amit teszünk, vagy ahogy jelen vagyunk.

Új rendszert  is találtunk ki Mariékkal. Minthogy a Jezsuita Önkéntes Év program Miskolcra költözött, és itt a kertben nincsenek most "fő állású önkéntesek", és Mihály testvér sem, így az itt lakó "útkeresőket" vonjuk be - heti egy órát kérve - a kert művelésébe. Ez azt hiszem jót tesz nekem is, a kertnek is, és azt remélem, hogy nekik is.

Ahogy már régebben is, most is észreveszem, hogy sokan sokféle dologra kérnek, vagy én ajánlkozok, amiben szívesen segítenék. Most bevállaltam valamiféle gondnokságot is a ház és a költözés ügyes-bajos dolgaiban. Valahogy ezeket a szükségeket, kéréseket fontosabbnak gondolom, mint a kert szükségeit. Talán, mert úgy direktbe nem nagyon kértek meg, hogy csináljam a kertet, és a termények sem létszükségletet elégítenek ki, hanem inkább csak kiegészítők, szájízesítők, csemegék, vagy fűszerek a mindennapi élethez.
Így aztán voltak olyan hetek, hogy alig néhány órám jutott a kertre. Egy barátom mondta, hogy ezzel a mélymulcsos, "szelídebb" termesztéssel elég napi néhány óra ráfordítás, aztán csak a terményeket kell összegyűjteni. Azt tapasztalom én is, hogy ez igaz lehet, de nálam néha az a heti pár óra sem jött sokszor össze...

Most az utóbbi hetekben látszódik viszont már a fejlődés. Néhányan már jöttek így kertészkedni, és egy-egy kis szöglete a kertnek csodás módon megújult. Így én is "rá vagyok kényszerülve", hogy a kerttel foglalkozzak. Nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam, hogy épp ennyi elég lesz, de mindenképpen reményteli.

Visszagondolok sok erőlködésemre ez évben. Pl. a paradicsom palántákkal sokat szenvedtem. Erőltettem, hogy sok magot elültessek, már jó korán. Aztán csúsztam vele, nehezen találtam jó helyet neki bent. Aztán jól megszenvedtettem, jó késő ültettem ki, aztán későn karóztam, metszettem. Aztán meg most így is lerohadt az is, ami fel volt karózva... De az utóbbi hónapban éppen nem is fogyott több a házban, ami kevés termett, az jó és elég volt. Nem mondom, most lehet, hogy még jól jönne, épp most a napokban használtam fel az utolsókat. De sok bazsalikomot is akartam, kevés kelt ki belőle. De hát még van a tavalyiból is sok morzsolt, szárított!...

Szóval most is vannak nagy terveim, hogy másodvetésben mi mindent lehetne még, de sejtem, (vagy még inkább: szeretnék bízni benne), hogy amennyi és ahogy sikerül, úgy lesz épp a legjobb.

Nemrégiben hallottam újra ezt a verset:

Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem
 Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Mostanában azt hiszem nekem is ez jár a fejemben. Az a sejtésem, hogy a sietség, rohanás, szétszórtság, túlpörgés nem az a létállapot, amire az Isten teremtett minket. Gyanús, mikor ez hajt. Újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy nem a kilókban mérhető munkámnak van igazából értelme. Talán jó, hogy valami kétkezi munkát végzek, örülhetek, hogy sokat a természetben, és jó emberekkel vagyok körülvéve. De már látom, hogy végül nem azért kaphatok jutalmat, mert én bezzeg keményen viseltem a nap terhét és hevét. Talán több hasznomat venné az Isten, ha kiegyensúlyozottabb, békésebb, jelenben élő, és derűsebb szőlőmunkása lennék. Lehet, jobb hatással lennék a szüret hangulatára, és a zúgolódó munkásokra is. Jobb ízű lehetne a munka, az étel és az élet. 

Keresem még mindig ezt a létállapotot, amire azt sejtem, hogy az Isten teremtett mindannyiunkat. Vágyom egy nagyobb békére. Tanulni például a természettől, ahol mindennek megvan az ideje, ritmusa. Türelmet tanulni a fáktól, növényektől, hogy csak hagyni, elfogadni és bízni, hogy az Isten megadja alkalmas időben, amire szükség van.

Nekem azért ez még elég küzdelmes itt Bp. pörgésében megélni. Most próbálok is néha ilyen "villanapokat" beiktatni, mikor kicsit kiszakadok innen. Ilyenkor, mikor kijutok a városból, érzem, hogy nekem ez egy fontos alapszükségletem. Mély levegőt venni. Megállni, hallgatni a csendet. Érezni, hogy körülvesz a természet. Talpam alatt érezni a földet, a harmatot, madarakat hallani, érezni a bőrömön a nap melegét és a szél ölelését. És csak úgy ott lenni, megállni, nem sietni, nem megfelelni semmilyen elvárásnak. És nem úgy tekinteni a körülöttem lévő természetre, mint ahol le kellene kaszálni a füvet, kapálni, fát vágni, bozótot irtani...

Persze érzem, hogy a kert, a gazdálkodás kicsit nagyobb feladat, mert ott mi kicsit mást akarunk, "több és jobb" gyümölcsöt  kihozni, mint a "magára hagyott dzsungelben" teremne. Az én akaratom, és az Istené néha egymásnak feszül. De csiszolódik is. Remélem növekszik lassan valami nagyobb harmónia, békesség köztünk. Nem csak a kert kapcsán, hanem  hogy bennem is formálódik, érik valami új gyümölcs, másoknak is, az Ő győzelmét hirdetve, hogy képes minden nehézségem ellenére kimenteni, megmenteni felemelni, kivirágoztatni minket,
szeretettel:
Áron

Augusztus eleje van. A kert nagy várakozásban, mint ahogyan én is. Az önkéntes év hivatalosan június 30.-al véget ért. Valami új forma van itt készülőben, mert az ehhez hasonló program szeptembertől Miskolcon megy tovább.

Jót tesz nekem is ez a kis átmeneti nyári két hónap, a mostani formálódás ideje. Megfigyelem, mikre is megy el az időm mostanában, mert még mindig keveslem, ami végül az utolsó helyen, a kertre marad... Észrevettem az utóbbi időben mennyire erősek bennem az elvárásoknak megfelelés. Sokféle oldalról érzek ilyen tekinteteket, de magamtól leginkább. Milyen is kellene legyek, mi mindent kellene csináljak, hol kellene már tartsak az életemmel, ez a szegény kert hogyan is kellene "rendesen" kinézzen. És ezek mind sok időt követelnének, hogy elégedett lehessen ez a belső hang.

De észreveszem, hogy ez lehetetlen. De még amit meg is tudok így tenni, ki is tudok pipálni, az sem hoz olyan nagy felszabadultság érzését, nem hoz igazán békét. Máris követelné, hogy ha ez a lista teljesült, gyerünk tovább, most ezek a következők a sürgősek. És egyre erősebben kezdtem érezni, hogy elkap ez az ékszíj, mókuskerék, és rám nehezedik egy nyomás, és kifáradok, szomorú leszek, és rosszkedvű, és a végén épp az emberekkel való kapcsolatom látja a kárát. Nem tudok figyelni, jelen lenni, éber lenni, örülni, valami jót, békét kisugározni, amit a mélyemben sejtek. Végső soron ez lenne a "szeretetből élni-lét", amire minden vágyammal, erőmmel, talentumommal törekszem?
Sok szenvedést, küzdelmet tapasztaltam, amikről asszem eddig is sokat írtam, panaszkodtam, de értelmet, örömet keveset találtam benne.

Most adódott egy alkalom, hogy kicsit kiszakadjak ebből a mókuskerékből, és ránézzek az eddigiekre, és kicsit előre is nézzek, hogyan is akarom tovább ezt folytatni. Még egy nővér mondata maradt meg pár hónapja, és bujkált folyton bennem. "Mire is vágysz valójában? És akkor miért is nem azt csinálod?" Ez nagyon eltalált, mert úgy gondoltam, én a "világ legszabadabb embere" igazán nem álltam be sok darálóba, nagyüzembe, irodába, nem vállaltam kényszerből mindenféle munkát. Kis büszkeséggel tartottam magamról, hogy én teszem, amit a legjobban gondolok, amit sejtem, hogy az Isten is kérne tőlem, és lám-lám, igaz is rám, hogy bőségesen megad nekem mindent, van hol laknom, és bőséggel mit ennem...De ezt a sok szomorúságot, szenvedést, örömtelenséget tapasztalva gyanús lett, hogy talán mégsem vagyok a helyemen.

Tudtam, hogy ez a vágyas téma fontos, itt találhatok alapot ahhoz, hogy mit is akarhat az Isten velem. Már többször kisegített erre ránézni, többféle irányból, gyakorlatokkal, írásokon keresztül. Így arra gondoltam, majd ezzel is jó lenne még foglalkoznom. Vágytam már nagyobb csendre is, egy időre kiszakadni pörgős társaságokból, és Budapestről, magányna, és a természet közelségére.

Egy imatúrára akartam menni Erdélybe. Azt gondoltam, ez is biztosan jó lesz, sokféle elvárásom, szempontom benne lehet, kicsit reméltem, hátha ott ez a hivatás-kérdés- eldöntés- türelmetlenségem, elvárásom is teljesülhetne...
Aztán az Isten másképp akarhatta, mert az indulás előtti utolsó nap ugyan mindenem útra készen állt, de a személyim sehogyan sem akart előkerülni. Erőlködtem egy darabig, kerestem mindenhol, de aztán elengedtem. És akkor jöttem rá, hogy én már régóta vágyom inkább kicsit "remetéskedni". Most szívesen szabad lennék még az efféle túrás-lelkigyakorlatos vezetéstől, társadalmi elvárásoktól, társasági megfelelésektől is.
Eszembe jutott egy barátomék bakonyi kulcsosháza, az erdő közepén, távol mindenféle "emberi zavarástól".

És így is lett végül, odamentem egy hétre. Kitaláltam magamnak akeretet, minél egyszerűbben és szabadabban, ahogy jól esik, ahogy érzem, hogy a békességem, az egyensúlyom és a Szentlélektől megsejtem. Küzdöttem ott is, de végül az Isten megszánt és a sok szenvedésemet és erőlködésem után sok lelki ajándékkal halmozott el. Legtöbb kincset Matta El Meszkin: Tanácsok az imádsághoz c. kis füzetben találtam. Ott olvastam az egész utóbbi időszakomra egy békességet adó gondolatot. Tudniillik, hogy az Isten akarata semmi mást nem kíván elérni, mint a mi üdvösségünket, míg a mi akaratunk, legyen az bármilyen szép vallási vagy világi elképzelésünk, alapvetően az "én" akarata, ami magából indul ki, és leginkább magának akar dicsőséget az emberek előtt . Leírja, hogy ennek az önakaratnak, az önzésnek a megtöréséhez éppen ezekre a nehéz akadályokra van szükség. Így az Isten valójában a legnagyobb szeretetében küldi ezeket a nehézségeket, szenvedéseket, hogy felrázza az "én" hamis nyugalmát és lerombolja a légvárainkat.

Leírja azt is, hogy ha ilyenkor elhagyjuk az imát, az Istenkapcsolatunkat, és inkább magunk akarjuk megoldani a helyzetünket, akkor az sokszor hiábavaló küzdelemnek fogjuk megélni, és zúgolódni kezdünk a próbatételek miatt, elkeseredünk, elmegy a kedvünk az egész élettől.
De azt írja, hogy aki viszont kitart, akinek az ima valahogyan menedékké válik, az felismerheti benne az Isten látogatását, aki méltónak találta arra, hogy kicsit igazítson az életén, megszabadítsa a hiú dicsőségvágytól és végbevigye benne az alázat nagy csodáját.

Azt írja, hogy aki kitart az imában, az a saját és az Isten akaratával való hosszú harcok után végül megkaphatja a ráhagyatkozás lelkületét, hogy elfogadja jónak az Isten akaratát. Felismerheti azt is, mennyire fontos, hogy hogyan fogadja ezeket a nehézségeket. Mert amin eddig bosszankodott, annak ezután inkább örülhet, mert ez testesíti meg az Isten legnagyobb jószándékát felénk abban a pillanatban. Így formálódhat ki az a lelkület, hogy valaki örömmel hagyatkozik az Istenre, és egyetlen boldogsága az lesz, hogy azonosul és teljesíti az Isten akaratát.

Szóval nagyon lenyűgözött ez a gondolatmenet. Hiszen én is épp ezekben a küzdelmekben élek, és épp valami ilyesmiket sejtettem, ilyesmire vágytam, és most összeállt a kép. Most utólag veszem észre, hogy a nagy imádkozó, Mihály testvér is - bizonyára más úton - de épp ide jutott el, ez lett az egyik leggyakori szavajárása, mindenféle nehézségei, szenvedései, megaláztatásai között, mosolyogva mondja sokszor, hogy csak az az egyetlen kívánsága, vágya, hogy legyen meg az Isten szent akarata!

És én is valami ilyesmit keresek. Valahogy a saját akaratomról lemondás, az Isten akaratának keresése, az igazi alázat keresése, kibékülés a jelen helyzettel, a múlton rágódás és a jövőn tervezgetés helyett a jelenben maradás, józanság, teljesség, figyelés a Szentlélek indításaira, a nagyobb szeretetre, a szüntelen ima, mind erről szólnak.

Szóval épp az utolsó vasárnap a kincs megtalálásáról volt szó az evangéliumban. Nekem most ez lett a legnagyobb kincsem, hogy felismertem, mennyire alapvető fontosságú az ima. Hogy minél több pillanatot az Istennel együtt, vele összhangban és békében éljek meg. Szeretnék törekedni, hogy ebben fejlődjek. Szeretném már csak ezt a kegyelmet kérni, had higgyem el, hogy az Isten megsegít Szentlelkével, és rábízhatom jelenemet, életemet.

Istennek legyen nagy hála mindezekért. Szeretném hinni, hogy ha egyre inkább rá tudom bízni ügyeimet, munkáimat, a kertet is, és egész életemet, akkor ő azt majd kivirágoztatja, ahogy neki tetszik,
szeretettel:
Áron

Nem hittem, hogy jöhet még nagyobb szárazság, mint a Húsvét elötti. De jött, és megszomjaztatott engem is, a kertet is. És átéreztem, mennyire kiszolgáltatott nekem, mennyire rajtam is múlik ez a szenvedés. Végül is miért is nem locsolom? Miért is nem fordítok rá több időt? Vagy ha úgy döntöttem, vannak fontosabb dolgaim, akkor miért viselem ilyen nehezen a szenvedést, a szomjúságot?

Mert eléggé rám telepedett egy szomorúságféle, hogy valami nem sikerült. Én egy szép kertet szerettem volna, zölddel, virággal,, gyümölccsel. Próbálkoztam, nagyon akartam, és mégis szárazságot látok benne. Valamiért feláldoztam, második helyre tettem a kertet, de mégsem lett egy jóillatú áldozat.

És ha most keresem az ehhez társuló érzéseket, akkor azt mondhatom, valamit kudarcként éltem meg, csalódottság, elhagyottság, belefáradás, kilátástalanság fogott el. Aztán néha lázadás, miért kellett így alakuljon, mire jó ez? Kétség és gyötrelem. Aztán valami haragféle is. Ezek az "én embereim" miért nem olyanok, mint amilyennek én akarom? Miért nem állnak be az én terveimbe? Miért nem segítenek? És az Isten is, miért engedi ezt? És miért nem segít? Miért ne ad legalább egy kis esőt? És aztán tehetetlenség, belefásultság, szomorúság, hogy hát akkor ennyi, le van sajnálva. Ehhez még hozzájött a sok akaratosságomból, erőlködésemből, pörgésemből egy jó adag fáradtság is, fizikailag is, alváshiány is.

De ezt csak azért írom, le, mert tegnap megjött egy kis eső, és valami bennem is megváltozott. Végül is semmi nagy új felismerésre nem jutottam. Inkább csak ezt a meggyőződésem igazát tapasztaltam meg a bőrömön.

Kis hülyeségen vesztünk össze a reggel az egyik önkéntessel. Már régóta benne volt a levegőben, sejteni lehetett a viharfelhőket. Mégsem tudtam, vagy talán sokáig nem is tartottam olyan fontosnak, hogy ezt a feszültséget fokozatosan tárjam fel és vezessem le. De már előző este sejetttem, hogy valamire fel kellene készüljek. Fejembe vettem minden "jó módszeremet", hogyan is kellene hozzáálljak. Mostanában foglalkoztat ez az "erőszakmentes kommunikáció". Látom, hogy nekem ebben nincs jó gyakorlatom, otthonról sem hozok nagy kultúráját a jó konfliktuskezelésnek. Szóval próbáltam végoggondolni, mit is mondanék: 1. mi az amit objektíve tapasztalok 2. mi az ami ebben zavar 3. ez milyen érzést vált ki belőlem 4. mit kérnék szívesen a másiktól. Próbáltam leírni is, ahogy elképzelném a beszélgetést. Éreztem, hogy van kettőnk között valami alapvető idegenkedés is, távolságot is éreztem. Meg olyat is, hogy kölcsönösen valahogy kifejeződik egy "nem vagy OK" hozzáállás, és ez nehezíti a helyzetet. De akkor próbáltam elképzelni, hogy mondanám, ha egy olyan valaki lenne a helyében, akit nagyon szeretek...

Szóval erőlködtem egy kicsit rajta, de próbáltam segítségül hívni az Istent is. Eljött a reggel. Leszakadt az ég. Nem ott, és nem úgy, ahogy számítpttam rá. Más valahol indult a beszélgetés. Beleterelődött a szokásos kerékvágásba. Vita lett belőle, egymásnak feszülés, harag, vagdalkozás, tehetetlenség. Talán erősebben nem mondtuk ki, de a "nem vagy OK" erősen benne maradt a beszélgetésben.

Aztán valahogy kiszálltunk, elengedtük egymást. Bennem viszont fájdalom maradt, hogy így alakult. Valami megint nem sikerült, pedig a szándékom nem ez volt. Azt hiszem benne is dolgozott valami hasonló. Kértem az Istent is, szabadítson ki.

És kiszabadított. Elég volt egy fél nap emésztődés. Megint kicsit erőltetve, én kezdtem valamit. De valahogy ki akartam fejezni a bánatomat, és a szándékomat valami rendeződésre. Azt hiszem benne is hasonló nyitottság alakult. Aztán spontánabbul, szabadabban és nagyon szépen bontakozott. Jól esett kimondani sok mindent, ami fájt, és sok minden jót, amit nem tudtam. Ami elsötétül az indulatomban, pedig mikor világosságot tapasztalok, rájövök, micsoda sok jó van ezekben az emberekben! Amennyi keveset ismerek az ő nehezebb körülményükből, mégis mennyi jó szándék, törekvés, próbálkozás ismerhető fel. És mennyi szép mozaikcserép darab látszódik már most! Sőt, valami még abból az örömből is jut nekem, hogy látom ezeket közeledni, alakulni ezt a képet, bontakozni ezt  életet. És megtapasztalni - már csak a saját önző szempontomból is - hogy milyen jó hogy vannak, és hogy itt vannak, és helyük, feladatun van ebben a közös életünkben.

De jó volt felismerni és kimondani ezeket a megkötözöttségeimet is a hozzáállásomban. Hogy az emberekkel sokszor így vagyok: elvárásokat támasztok feléjük, teljesítményeket várok tőlük, és érezttetem velük, hogy igazából akkor lennének szerethetők, ha beleillenek az én kereteimbe. Sőt, még rárakok egy lapáttal, hogy igazán lehetnének annyira felnőttek, hogy az az alap, hogy a minimál vállalásaikat teljesítik, nem kellene mindenért én figyelmeztessem őket. Sőt, tudom ezt az elvárás csomagot még növelni, és ideákkal ellátni, hogy ezeket igazából önként kellene csinálják. Az Isten sem nyomul, Ő is önkénteseket keres  a munkájába. Én meg igazán sokat kerestem, mire vágynak, mi lenne a jó nekik, sok mindent hozzájuk igazítottam, de akkor cserébe azt csinálják igazán lelkesen, önként.

Hú, nagyon szörnyű még belegondolni is, micsida terheket, elvárásokat tudok másokra rakni. És eszembe jut, amit Jézus is mond, hogy elviselhetgetlen terheket raktok az emberekre, de ti magatok egy ujjal sem segítetek a cipelésben. Ha nem is gondolom, hogy semmivel sem segítettem, de rájöttem, hogy épp ez lett volna az elsődleges.

Észrevehettem volna hamarabb is, hiszen még ki is fejezték itt ott. Hogy alapvetően épp egy olyan időre, háttérre, közösségre, kapcsolatokra vágynak, ami megtartja őket, elfogadja őket minden nehézségükkel. Ami ad egy biztos hátteret. Ami nem szembesíti folyton a hibáikkal, és nem piszkálja őket állandóan az elvárásokkal, számonkéréssel, türelmetlenséggel: mikor jutsz már valamire az életeddel, mi lesz így belőled, mire jó így az életed.

Én attól tartok beálltam ezekbe a szülő szerepekbe. Nem teljesen tudatosan. Lehet, ők is kihozták belőlem, és én is hoztam a múltamból. És megélem ezt sokszor rabságnak. Gyáva vagyok, vagy csak egyszerűen reflexszerűen bekattanok, beállok ezekbe a megszokott kerékvágásokba. És ez jól meg tudja mérgezni az alaphangulatot. Nekem is, és másnak is.

Pedig én magam is másra vágyok. Érzem a bőrömön, mennyit segít egy elfogadó háttér, kapcsolatok, közösség, bizalom. Egy hely, ahol bízhatok, hogy alapvetően meglátják, remélik bennem a jót, és annak a bontakozását. Ahol meghallgatnak, komolyan vesznek. Ahol szabadságot kapok, hogy így is jó vagyok. Akár bármit is tehetek, és ha nem teszek, az sem tragédia. És előhozhatom a bajomat is, és ami egymással is nehéz. Hogy kifejezhetem ami fáj, amivel fájdalmat okoztam, és bízhatok az újrakezdésben, hogy tiszta lappal újra megpróbálhatunk valamit...

Most kicsit tőlük függetlenül is sok minden kavarog bennem. Rám maradt a kert felelőssége. Ott "kettőnkön" múlik, mivé is alakul, mire is lesz jó az én és mások életében. Most visszatekintve az látom, sokszor áldozat lett a kert. Másokra tartottam fontosnak az időt, energiát fordítani. Magára hagytam. Ez azért feszültség volt bennem, és azt hiszem, még mindig fáj, zavar, nem oldódott fel ez bennem. Látni a szárazságot, elengedni terveket, teljesítményeket. Megengedni, hogy csereszny ottmaradjon a fán...Sejtem, hogy ebben nem vagyok még igazán szabad.

Talán nem is tudom most ezt még hova tenni. Egyetlen kapaszkodóm a jelenbe menekülés. Hátha az megmenthetne, ha csak az itt és mostban keresem, most mi a nagyobb szeretet. Hátha a szüntelen ima, a Szentlélek hívása megmutatná, mit is jó tennem, hogy legyek jelen. Vagy csak egyszerűen, észrevétlenül, valahogyan, úgy alakulnék, hogy ahogy jelen vagyok,az már jó és elég. Szeretném, ha növekedne bennnem ez a bizalom, hogy ezek a kis lépések majd elvezetnek oda, ahová kell. Hátha nem enged az Isten elveszni ezekbe a hullámokba, hanem kiment valahogy.

Újra és újra megerősödöm a várakozásban. Hogy szeretném remélni a jót, a fejlődést, a kibontakozást. Van bennem talán valami elvágyódás féle is. A sok küzdelemből, pörgésből vágyom valami nagyobb békességbe. Azt hiszem fizikailag is jó lenne egy kis kikapcsolódás, megpihenés. De a lelkem is várja az Urat, jobban mint éji őr a hajnalt. Vágyom arra, hogy ez a sokféle tapasztalás, és sokféle vágyam, hullámzás köülöttem valahogy letisztuljon. Egy síma víztükörre vágyom. Elmerülni Benned, csendes, tiszta tó.

Megjött az eső! Sokat hiányoltam. Reklamáltam már, hogy lehet ilyen tavasz?! Ennyi szenvedés? Miért jó ez?
Hozzátartozik persze, hogy a korábban említett sok mulasztásomat, a lelkiismeretemet könnyítette volna egy esős tavasz. De aztán nem volt igazam, mert ezekhez az elmaradott, de elhúzódó munkáimhoz direkt jó volt, hogy rá lehetett menni a földre, még sok mindent helyére lehetett tennem. Reklamáltam azért is, hogy legalább időnként lehetne több eső, hogy tudjak gyűjteni a locsoláshoz. De az az igazság, hogy ritkán jutottam oda, hogy teljesen kiöntöztem volna az összes tartalékot. Reklamáltam azért is, hogy milyen szűken méri az égi áldást, épp csak annyit, amennyi a túléléshez kell. De most tapasztalom, hogy az épp elég is volt, most meg még túlcsordulóan is adja.

És az életemben is megtalálom ezeket a folyamatokat. Sokszor azt gondolom, kevés az idő, több munkát kellett volna kipipálnom, több program, alvás, ima, mindenre kevés jut. De múltkor volt egy olyan fél napom, amikor valahogy nem siettem. És egész más életérzés volt. A sárga lámpánál megállni, nem rohanni észrevenni ami körülöttem van. Rájönni, mint a viccben: "nyuszika, nem lehetne engem kihúzni a halál-listádról? Hm...De..." Én mostanában a rossz memóriám miatt listákat írok, hogy mi mindent kéne aznap elintéznem. Még be is számozom a fontossági sorrendet. De aztán néha a kényszer visz rá, hogy megkérdezzem: Sürgős ezt ma (vagy egyáltalán...) megcsinálnom? És sokszor az a válasz, hogy talán mégsem...Irgalmazhatok magamnak is, ha felmentést adok ezektől a terhektől.

De tapasztaltam olyat is, hogy kellettek ezek a mélypontok, mint a húsvéti is. Meg kellett tapasztaljam a gyengeségemet. (Ezek az általános mondatok zavarni szoktak mástól, mikor nem látom mögötte a konkrét tapasztalatot, de ezt itt most én mégsem teszem meg) Szóval megmaradt bennem az a mondat, az emmauszi útról, hogy "hát nem épp ezeket kellett elszenvednie?..."
Sőt, sokszor rácsodálkozom, hogy annyira meg van mindenem, sőt annyi kérésem is megvalósult azzal, ahogy most itt vagyok, hogy akkor most mi is a bajom?

Végül is ilyet kerestem. Kerttel szerettem volna foglalkozni, kísérletezni. "Egyházi" földdel akartam gazdálkodni. Kibontakoztatni, megmutatni valahogyan az én hozzáállásomat az élethez. Otthonról önállósodni, saját lábra állni, de közösségben is élni. Formálódni, és hogy valamiképpen én is formálhassam a fiatalságot. Valahogy segíteni a fiatalokban levő jó csírákat, szándékokat, talentumokat kibontakoztatni. Az evagélium értékrendjét megismerni, és keresni a tettekre váltását a mindennapokban. Fejlődni az imában.

És ezeket valamilyen formában, de mind megvalósulni látszanak. Bőségesen megvan minden, amire anyagi szinten vágytam. Még talán a lelkiek is úgy alakulnak...Valamiféle bontakozás látszódik. Még akkor is, ha én türelmetlen vagyok, és nagyobbak az elvárásaim magammal és másokkal szemben is. Újra és újra megtapasztalom, hogy ez a hozzáállásom is mennyire megkötözöttség. Sok elvárás, tervek, akarat, teljesítmény.

De ezzel kapcsolatban is megtapasztaltam egy szép élményt. Mikor épp Húsvét táján ezzel szenvedtem, főttem a levemben, és nem bírtam sehogy sem szabadulni, valaki javasolta, hogy van olyan, hogy fogolykiváltó Boldogasszony. Őt is lehet kérni mindenfajta megkötözöttségeinkből. És aztán kiderült, hogy a makkosmáriai templom  - amihez sok szép tapasztalatom is kapcsolódik - erre van szentelve. Így hát elzarándokoltam egyik nap oda. Csatlakoztak is hozzám páran. Már azt is nagyra tartottam, hogy valaki megkért, imádkozzak érte is, mert most nem tud eljönni, de nagyon fontos lenne neki is a szabadulás. És hogy hogy-hogy, hogy-nem, csodák-csodájára tényleg valami történt. Volt aki mondta is, volt akin csak csendben vettem észre, hogy mintha kimozdult volna, mintha kezdene egész lassan  kibontakozni. És ez aztán nagy öröm lett nekem.

Sokszor már az maradt nekem ebből az egész önkéntes programból, hogy most már mindegy is, hogy a nagy önellátós kertes terveim, a talentumos cserebere struktúrás tervek, vagy a zsámbéki Jézus Szívés terveim nem úgy alakulnak. Hogy nem sikerült sokakkal megszerettessem a kertes hozzáállásom, vagy az egyszerűségre, ráhagyatkozásra törekvésemet, vagy az imát. Hogy nem sikerül sok mindenben sok közös pontot találni, sok közös napirendi ponttal, erős közösséget alkotva. Sokan inkább máshol találják meg a kibontakozásukat. De legalább az egyes emberek életében legyen előrelépés ez az egy év, tényleg találják meg az saját útjukat, vagy legalább tudják, hogyan keressék. Vagy egyszerűen csak legyen bennük egy kicsit nagyobb bizalom, hogy az Isten mindig megadhatja a következő lépés tudását. Vagy nem is kell nekem tudnom, kinek mi az előrelépés. De minden esetre most valamit tapasztaltam a másokért imádkozásból, aminek a működését korábban nem értettem, és talán nem is hittem benne.

És nincsen igazam, mikor ilyen sötéten látom a dolgokat, mert nagyon is szépen alakul minden, a kapcsolatok is, az emberek is, a kert is. A körülményekhez, az időhöz képest meg különösen. "Te adsz nekünk eledelt alkalmad időben" Megöntözöd bőséggel a földet, és nem tér vissza az, hogy gyümölcsöt ne hozna. "Áldjad én lelkem az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled."
Az Úr tényleg jó pásztorom, tényleg bőséges, füves legelőn és csendes vizek felé vezet. Tényleg fel tudja üdíteni lelkem sokszor. Csak ebben a bizalomban szeretnnék fejlődni. Hogy az ő jósága, és segítsége, amit sokszor reklamálok, sokkal többet szeretnék belőle - de azért néha mégis felbukkan, észreveszem - az elég ahhoz, hogy megtartson a jó úton.

Az egek már harmatoznak onnan fölülről. Már csak nekem, az én földemnek, szívemnek kellene megnyílnia, hogy be tudjam fogadni. El is szégyellem magam sokszor. Akkor most mi is a bajom? Mi is hiányzik? Mit is reklamálok? Nemde inkább nagyon-nagyon hálásnak kellene lennem? Jó lenne valahogy viszonozni ezt a sok jóságot. Nem a nagy tettekben, hanem észrevenni, befogadni, továbbadni a szeretetet. Itt és most. És bízni abban, hogy épp ezekre a körülményekre van leginkább szükségem, ezeken keresztül szeret az Isten, és bízni, hogy a Szentlélek megadhatja a következő lépés tudását.

Nekem azt hiszem, ez az "igaz mivolttá" formálódás útja. Hogy elhiggyem, az Úr tényleg jó pásztorom, tényleg bőséges, füves legelőn és csendes vizek felé vezet. Tényleg fel tudja üdíteni lelkem sokszor. Csak ebben a bizalomban szeretnék fejlődni. Hogy az ő jósága, és segítsége, amit sokszor reklamálok, sokkal többet szeretnék belőle - de azért néha mégis felbukkan, észreveszem - az elég ahhoz, hogy megtartson a jó úton.

Ezeket kívánom másoknak is,
szeretettel:
Áron

Nagyböjt vége felé járunk. Az ablakomban megint változott a kép. több felől kaptam csírázó krumplikat, hagymát. Aztán Mihály testvér, meg az én régi magjaimat is nedves rongyokban előcsíráztatom, nézem, vajon érdemes-e még elvetni.
Sok tervem volt még, hogyan kellene rendezni a kertet, átültetni dolgokat, ahogy azt én jobbnak gondolnám. Sokat sikerült is, sokat nem. Újabban már nem szeretem az átültetéseket, hacsak nem nagyon muszáj. Rájöttem, hogy sokszor inkább csak az én akaratosságom van benne, és azért okozok vele szenvedést a növényeknek. Különösen így, hogy ilyen száraz lett a tavasz.Talán ősszel kellett volna...
Most ez a nagyböjt mutatott nekem a szenvedésről. Egyrészről rávilágított arra, hogy én mennyi szenvedést tudok okozni másoknak. Van, hogy kérem az Istent, mutassa már meg világosabban, akár csak egy napra visszatekintve, hogy hol volt, ami nem sikerült, ahol valamit elvétettem, valakit megbántottam. És néha megmutatja, egész világosan. És az nagyon tud fájni, amikor felfedezem, hogy az én mulasztásom, vagy épp valaminek az erőltetése mennyi fájdalmat okoz másnak. Valakitől hallottam, hogy jobb, ha ilyeneket nem kérünk az Istentől, mert nem nagyon tudnánk elviselni a súlyát.
A böjthöz is kaptam egy megerősítést. Én nem nagyon tudtam ezzel mit kezdeni. Hogy én még pluszba vállaljak szenvedéseket? Hogy ne egyek ezt vagy azt, vagy más módon fegyelmezzem magam? De miért is? Ha pedig ez kell ahhoz, hogy az Istenre jobban tudjak figyelni, akkor az az ünnep, amikor kiengedem ezeket a fékeket? Nagy evés ivás, mulatás? Nem értettem. Sőt lázadtam is az efféle "iskolás" szabályok ellen, hogy csináljam, mert ez a szokás...
Azt mondják, gondoljak Jézus szenvedésére, segítsek vinni Jézus keresztjét. De kért valaki engem erre? Esetleg maga az Isten? Nem tudom. Ezt nem ismertem fel.

Aztán valakitől hallottam: böjt az, amikor valami hiányt nem tömök be, vagy legalábbis nem azonnal. Mikor nem kezdek azonnal megoldásokat keresni, megváltoztatni, hadakozni ellene. Egyszerűen megpróbálok benne maradni, és figyelni, mi történik ilyenkor bennem, mit mozgat meg. Mihály testvér mondja sokszor, hogy "az Úr velünk van!", és hogy "...a bennünk élő Jézus..." és más valakitől: hogy a keresztségtől valami titokzatos módon belénk oltódik Jézus, és onnantól Ő él bennünk, Ő akar szeretni, kibontakozni, de  Ő az is, aki küzd bennünk a nehézségben.

És ezeket a nehézségeket nem is kell sokszor keresni. Van körülöttem, és bennem is elég, ami szenvedés, hiány. Nem én csináltam, de nem is nagyon tudnám megváltoztatni. Illetve van, amik ellen évek óta küzdök, harcolok, keresem a kiutat, mégsincs átütő változás.

Tegnap megnéztük újra az Ostrov (Sziget) c. filmet. Hozzám nagyon közel került már mikor először láttam. Sok hasonlóságot találtam Anatoliban, meg az ő helyzetében. De lázadoztam is, miért kell ez a sok szenvedés és megpróbáltatás? Ez tetszene az Istennek, hogy folyton csak a nehézségeimből kiáltok fel, hogy mentsen már ki? Hogy azt mondják, éljünk belső békében az Istennel, én meg folyton csak a békétlenséget tapasztalom. A filmbe is azt mondja, hogy ami őt Istenhez vitte, majdnem szentté tette, az az, hogy nincs béke a szívében.
És itt akkor összekapcsolódott bennem valami. Hogy talán meg kellene engedjem ezeket a nehézségeket, elfogadjam, hogy én most ilyen önfejű vagyok, hogy ennyi ítélet van bennem, ennyire gyáva vagyok...és hogy a környezetem is, most nem az az ideális, amit én elképzeltem, és az utam sem úgy alakul, és ez néha nekem sem, és másoknak sem tetszik.

Mégis. Érzem, hogy formálódok. Magamat jobban kezdem ismerni ezekben a nehéz helyzetekben. Tisztul az is, hogy mire vágyok igazán. Kezdem érteni, a tűzben tisztuló ezüst példáját. Látom a megkötözöttségeimet, amiből nem bírok szabadulni. A lelkem várja az Urat, csak a testem erőtlen. De kaptam reményt, hogy mégis van szabadítás. Hogy az Isten kimenti, aki benne bízik. És van Fogolykiváltó Boldogasszony, aki segíthet.

Szeretném a magokat, palántákat kiültetni, visszaadni a természet gondoskodásának. Ne az én gondatlanságomat szenvedjék. Szeretném magamat is az Istenre bízni, a Lélek vezetésére, hogy ne az én akaratosságom vezessen.
De kint is nagyon száraz most a tavasz. Várom nagyon az esőt, ami táplál és megtisztít. Hátha kikelnének a magok, amiket talán még ősszel kellett volna elvessek, de csak most jutottam oda a nagy sietségben. És amiket még átültettem, azok is hátha jól megerednének, és nem kínozna a bűntudat, hogy mennyi szenvedést okoztam nekik. Vagy ha nem jön az eső, szeretnék megbékélni a szárazsággal, és bízni, hogy így lesz jó, az Istennek így jó, ahogy van, és minden nehézségemmel, hibámmal, de minden jó szándékommal is mindezeket valahogy beilleszti az Ő isteni tervébe.

"és én várom az Urat, és én Őreá fogok várni...
Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg mert velünk az Isten!"

http://www.gorogkatolikus.hu/karacsony.html

Virágzik a mandulafa!

A kora tavaszi első nagy lelkesedés után kis megállás következik. Szeretnék rátekinteni, én hogyan is kapcsolódom ehhez a tavaszhoz.

A korán vágott mandulaágak elindultak a kibontakozásban itt az ablakomban, egy kis üveg vízben. Sokat néztem őket, valamiféle reménységem volt bennük. Aztán már éppen ki akartaak pattanni, már látni lehetett a rózsaszín szirmokat, mikor elmentem négy napra. Mikor visszaértem, akkor vált egyértelművé, hogy már nem fognak kinyílni, inkább megszáradtak.

Február végén volt egy nagy Útkeresős est, ahol mi önkéntesek is kivonultuk a termékeinkkel. Sokat készültünk rá: kis teafüves, fűszeres papírtasakokat készítettünk, saját sütésű kenyeret vittünk a lekvárjainkhoz kóstoltatni, aszalt gyümölcsöt, pörkölt magokat, zöldeket, almát, palántákat, mécsestartókat és újramécseseket, rostos almalevet és négy féle pálinkánkat... Dizájnt is adtunk neki, logót terveztünk, ahhoz egyszerűsített pecsétet, címkéket. Sőt beindítottunk egy kisebb imasámli műhelyt Imre szabadalmával és segítségeivel.

Sok pörgés, sok munka, és végül egész szép asztalt állítottunk össze. Igazán elégedett lehetek a képpel. Kicsit éreztem benne erőltetést a részemről, de végül is a fiúk is belementek, és azt hiszem élvezték is a folyamatot, a munkákat is.

Leginkább bennem kezdett valami szomorúságféle úrrá lenni. Azt veszem észre sokszor, hogy ezeknek a sikereknek az érdekében olyan dolgokat is feláldozok, amiknek a következtében valahogyan épp a lelki dolgok kerülnek hátrébb. Akár csak az, hogy a sok pörgésben nem pihenek eleget, sokszor ezeken járatom a fejem még este is, hogy mit kellett volna, mi kéne még beleférjen. Aztán sok kapkodás, rohanás, figyelmetlenség, bosszankodás, fáradtság. Nem igazán használ se az emberekkel, se a kerttel való kapcsolatomban, és az imádságaim is sokszor csak a Jézus-imában merülnek ki: Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ments meg, szabadíts meg, mert én a saját erőmből már nem bírom, nem látom, nem tudom.

A "világ" megmentésében pedig szépen haladnék. Azt hiszem az anyagi adottságokból, erőforrásokból ahhoz képest itt most nagyon hatékonyan hozunk ki - még akár látványosnak is mondható - eredményeket. Azt hiszem sokak elvárásának megfelelek. És ezek akár meg is erősíthetnének a szép terveimben, hogy ezt lassacsán ki lehetne terjeszteni, fel leheetne futtatni több helyen, többek bevonásával. Láncolatot lehetne elindítani a világ megmentésére...

De ez mégsem hozta meg a békémet és boldogságom. Megtapasztaltam, hogy hej, Leó testvér, bizony nem ebben rejlik a tökéletes öröm. Sőt, kezdem azt is érteni, hogy mit mond a Sátán a hegyen. Hogy az "evilág" minden sikere az ő kezében lehet, ha - kicsit erős képpel -  beállok az ördög ügyvédjének. Csodálom Jézus határozottságát, mikor erről a földi dicsőségről, látványos sikerekről lemond. Lemond arról, hogy úgy tegye a jót, ahogy azt Ő akarja, inkább az Atya akaratát keresi mindenben.

A múlt vasárnap után lett ez nekem kicsit világosabb. Pár nappal hamarabb felhívatk, hogy egy kanadai jezsuita gimnázium 25 fős hokicsapata vasárnap délután itt fog meccsezni, és délelőtt szeretnének 2 órát önkénteskedni. Nem tudnék én segíteni értelmes munkát adni. Micsoda szép kihívás, gondoltam én. Mondhattam volna nemet. De én inkább azt, hogy: persze, megoldjuk! Épp ki kellett vágni nagyobb fákat, annak az aprítását rájuk tudom bízni, kaptunk még egy zsák törni való diót is, meg a közeli gyerekotthonban is volt egy pár sokemberes kerti munka.

Megint sok szervezés, pörgés, rákészülés. Másokat is bepörgettem, és valóban egész jó kis alkalom lett, ahhoz képest nagyon hatékonyak voltunk. Minimális veszteségek, és sok minden helyére került. Még aznap is megkérdezték, ne rendeljenek- e a hotelben ebédet. De én mondtam, nem kell, megoldjuk! Mégiscsak úgy illik. Főzünk valami magyarosat nekik, megvendégeljük, hamár nekünk dolgoznak. Előző nap kaptunk is nagyobb adag adomány kaját, abból és más adományokból a "konyhai szolgálat" sok ügyességgel feltuningolta sokféle "magyaros" ebéddé. Szépen megterített napsütéses kerti asztalnál kb. 30 ember lakott jól (1800Ft pluszz vásárlással).

Szóval igazán hatékonyak és sikeresek voltunk. Csak aztán vettem észre, hogy pár ember - köztük én is - nyugodt vasárnapját kellett rááldozni.
Aztán jó az Isten, azzal hogy én elhagyom, Ő nem hagy el engem. Tud jót kihozni az én hibáimból is...
Azért többeknek jó élményként maradt, nem vették úgy a szívükre. Csak nekem megy nehezen, hogy megbocsássak magamnak.
Tényleg ezt kell tegyem? Tényleg ezekre az eredményekre, terményekre, anyagi javakra van szüksége a világnak, a környezetemnek? Ezt kérné tőlem az Isten?

Ó bár felismerném legalább ezen a napon, ami békességemre válnék!

Az ablakomba kicseréltem az ágakat. Most palánták növekednek. Bár már most van egy sejtésem, hogy itt kevés fényük van. És mostanában már nem szeretem nagyon az átültetgetéseket.

Kint mostanra teljes pompájában virágzik a mandulafa. Igazi tavasz illatot áraszt. Jó idő van, méhek is járják. Még szép termés lehet rajta őszre,
szeretettel:
Áron

Velünk az Isten!

Nagyon erősen bennem maradt ez a mondat. Még adventben keveredtem a görögkatolikus honlapra, ahol akkor ezzel indult az oldal: (és szerencsére nem is vették még le, azóta is úkjrahallgatható...)

http://www.gorogkatolikus.hu/karacsony.html

Azóta nagyon megszerettem ezt az éneket. Teteszett a keleti hangzásvilága, és hogy olyan szépen, szabadon, kieresztett hanggal ki tudják énekelni az Isten dícséretét. És megtetszett a szövege is Izaiástól: rádöbbenni, megtapasztalni, hogy tényleg velünk van az Isten. Én legalábbis mostanában ezt sokszor tapasztalom. Néha egészen közelről, mikor emberek kísérnek el egy darabon az utamon, szeretettel, türelemmel, figyelemmel, jó szóval és szívvel. Kapcsolatok, barátságok, közösség alakul. És a körülöttem levő események, körülmények is szépen alakulnak, sokszor megvan az az érzésem, hogy épp így a legjobb, épp ezekre van most szükségem, köszönet érte mindenkinek. Most eó ebben benne lenni, részt venni. Most új felfedezésem az együtteremtés szó, amit egy jezsuitától olvastam. Most ezt találom egy jó hozzáállásnak.

Mert azért azt el kell mondjam hozzá, hogy ezek az "alakulások" egyáltalán nem olyan magától értetődő dolgok. Újra és újra megtapasztalom, hogy egyáltalán nem látok konkrét, biztos lépéseket, kereteket, terveket. Persze bennem is lennének szép elképzelések egy békés jövőről, szép téli estéken ülni egy kis parasztházban a konyhában, csenben a tűz körül, és tapasztalni, hogyan melegít az kívülről és belülről...

De az élet most nem ezt adja. Én szerettem volna új ösvényeket taposni, és az Isten most ezt megadta. Ebben az Önkéntes Év programban új helyek, új emberek, új keretek alakulnak. Minden másképp alakul, mint én terveztem. Ahogy az ének, Izaiás is mondja:

Fegyverkezzetek bár, le fogtok győzetni;

Övezzétek föl magatokat, le fogtok győzetni;

Tartsatok bár tanácsot, meghiúsul az;

Osszatok parancsot és nem lesz meg az;

De így lesz nagyon intenzív az Istennel és az emberekkel. Megkívánja az állandó figyelmet, bizalmat, és ráhagyatkozást, elengedést, és a szerető hozzáállást, legalábbis megmutatja, hogy ebben szükséges fejlődnöm...

Azt is mondja ez a rész nekem, hogy ha Őrá bízom az ügyemet, akkor valamiképpen ő áldását adja rá:

A ti félelmetek szerint nem félünk és nem rettegünk;

A seregek Urát, őt tartsátok szentnek, ő legyen a ti félelmetek;

Ő (legyen) rettegéstek és ő nektek szenteléstekre leszen;

És én várom az Urat és őreá fogok várni...

Talán már kezdtem berendezkedni kicsit, hogy itt kitapostunk egy ösvényt. Megszerettem a házat, a kertet és az embereket, a munkákat is. Most mégis úgy tűnik, Miskolcra megy a Jezsuita Önkéntes Év. Én nem látok előre, nem tudom, én hol leszek, de azt hiszem kezdek megbarátkozni ezzel a  bizonytalansággal, egyre több értékét fedezem fel az effajta szegénységnek.
Tegnap Hofi atyától hallottam, hogy "Mindenütt jó, de legjobb: úton". Hát ezt most én is így tapasztalom. Mert nem tudom, hogy alakul az életem, de egyre nagyobb a bizonyosságom, hogy "végül minden jóra fordul" és hogy "nekem most épp ezekre a dolgokra van leginkább szükségem"...

Nem tagadom, azért  van bennem türelmetlenség is, fájdalom is, találgatás is, hogy hogy fog az én életem kibontakozni...
A kerttel is így vagyok. Volt ez a kis melegebb időszak, a madarak már tavaszt énekeltek. Én is kicsit belelendültem a kertbe: őszi elmaradásokat pótoltam, még barack, mandula, körte, fokhagyma magokat raktam még földbe, hogyha megjön a tavasz, elindulhassanak. Beindultam a tervezgetésben is. Szeretnék egyfajta "evangéliumi kertészkedés" szakkört indítani azoknak, akik itt ragadtak a városban, de keresik a természettel való együtteremtés szépségeit...

A múlt héten egy nagy mandulaágat is levágtunk. Sok kis virágbimbós ágat csokorba szedtünk és vízbe raktunk. Az ablakomba is jutott belőle néhány. Most ezeket nézem sokszor: napról napra hogyan pattannak ki a rügyek, hogyan jelenik meg először a zöld, aztán most már egy kicsi rózsaszín is látszik a szirmokból a csúcsukon. Kezdem érteni azt a mondást, hogy a gazda szeme növeli a vetést...

És az a bizalmam, hogy a legfőbb Gazda, a Jézus Szíve Tsz feje is nagy szeretettel néz le ránk, és ez a tekintet minket is segít a kibontakozásban, növekedésben, szeretettel:
Áron