Megjött az őszi eső. Vártam is, meg nem is. Szerettem volna előtte betakarítani mindent, átültetéseket megcsinálni, tavaszi vetéseket előkészíteni, komposztot elrendezni... De ami igazán fontos volt, az meglett. Kicsit most arról szeretnék írni, ami nem sikerült, kárba veszni látszik, elhullott, áldozat lett.

Nekem elég korán megérintett a hulldék kérdése. Sajnáltam minden kidobásra szánt tárgyat, ami még valamire jó lehetne, sajnáltam minden morzsát, ami leesik az asztalról, gyümölcsöt, ami ott rohad a fa alatt. És aztán az életemben komoly erőket mozgatott ez meg bennem, Emlékszem, mikor kb 15 éve biciklin hordtam ki az újságcsomagolásból maradt nejlonhulladékot a Budaörs túloldalán lévő Metró szelektív gyűjtőjébe...Fiatalság, bolondság...

Erről sokat tudnék írni, de nem most...

Csak ami még mindig foglalkoztat belőle. Sokszor azon kapom magam, hogy görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy semmi ne vesszen kárba. Képes vagyok a kert romlandó gyümölcseiért éjszakázni, vagy lemondani találkozásokról, más programokról. Ragaszkodnék a terveimhez, hogy ezeket meg kell csinálni.

Idén is, itt a kertben is volt sok ilyen. Pl. rengeteg alma féléretten lehullott. Ami már nem volt teljesen fanyar, Mihálytestvér mondta, tegyük a cefrébe. Én meg sajnáltam. Nem értékelem sokra az alkoholt, akkor inkább a kompótot, abbol lehet étel, élet. Az alkoholról meg inkább a halál jut eszembe, mint a szív vidámsága...

Szóval mentettem az almát, körtét, szilvát, sok idővel csináltam belőle tartalékot télire, kompótot, lekvárt, aszalt gyümölcsöt. Aztán a sors úgy hozta, hogy az önkéntes csapat nem egy nagy lekvár fogyasztó... és  leveseket sem igen eszünk... és kását, műzlit sem, amihez az aszalt jó lenne. Megmaradt nassnak...

Szóval sok erőfeszítés, akaratosság, tervek keresztülvitele. Talán valamit megmentek a romlandó világból, embereket viszont magukra hagytam.

És aztán eszembe jutott egy mondat, amit Murányi Veránál olvastam. Mikor sok éve együtt voltunk Gyimesben egy kutatáson, kezembe került egy (207-es Tabulában megjelent) irománya, ami a gyimesi hulladékos helyzetről írt. Megfogott az a nem természettudományos hozzáállás a hulladékhoz. Konkrétan ez a mondat:

"A hulladékok hullanak, hogy én élhessek, egészen addig, amíg egyre fogyatkozván már nem marad belőlem sem több, és egész testemben lehullok, cadere, a határon túlra hullaként." (Kristeva, Juia 1996 Bevezetés a megalázottsághoz, Café Bábal 20:184-196)

Szóval azt hiszem egyre jobban megtapasztalhatom, hogy a külső szempontból hulladék hogyan válhat áldozattá. Hogy megpróbálhatnám elfogadni, hogy vannak dolgok, amiknek el kell hullnia ahhoz, hogy én élhessek, teljesebb életet élhessek. És sokszor én is feláldozhatnék terveimből, elveimből, amikor az az emberek, és  az Isten ügyében fontos.

Bár meg tudnám tenni. Most kezdem érteni amit a Szentírás sokhelyen mond, hogy a lélek dolgaiért sokszor a test kívánságait fel kell áldozzuk. És csodálom Jézust, aki ezt teljesen életre is váltotta. Mindenben az Atya akaratát kereste, és a Lelke indításait követte. Mostanában sokat segít ez az imádság:

Uram Jézus Krisztus! Te az Atya akaratából, a Szentlélek közreműködésével, halálod által, életre keltetted a világot. Szabadíts meg engem Szent Tested és Véred által minden vétkemtől, és minden bajtól. Add, hogy mindíg ragaszkodjak törvényeidhez, és soha el ne szakadjak Tőled!

Szóval azt hiszem van bennem erős vágy, hogy a szeretet törvényéhez ragaszkodjak egyedül, az Ő élete itt és most működhessen rajtam keresztül is. És ha ebben testi vágyaknak, szép terveimnek, vagy tökéletesített elveimnek, ideáimnak meg kell halnia, akkor remélhessem a nagyobb jót, hogy így Ő rajtam keresztül jobban működhet, és életre keltheti a világot. Azt sejtem, hogy neki is 30 évesen, jó ácsként, és bölcs emberként lehettek "világmegváltó" tervei, egy jobb társadalomról, vagy akár egy szép családról. Vagy akár Máriának is a házassága küszöbén egy jóravaló vőlegénnyel...És csodálom a nagy ráhagyatkozásukat, elengedésüket, áldozatukat. Hogy végső soron odaadták életüket, "normális" átlagos, kb. kiszámítható életüket, jövőjüket a jelenben vezető Gondviselésnek, a szeretet, az emberek üdvösségének ügyének. És kezdem azt is érteni, hogy Mária azért boldog, mert hitt.

Nem írok ma többet. Próbálom én is ebben keresni a boldogságom, szeretettel:

Áron