Augusztus eleje van. A kert nagy várakozásban, mint ahogyan én is. Az önkéntes év hivatalosan június 30.-al véget ért. Valami új forma van itt készülőben, mert az ehhez hasonló program szeptembertől Miskolcon megy tovább.

Jót tesz nekem is ez a kis átmeneti nyári két hónap, a mostani formálódás ideje. Megfigyelem, mikre is megy el az időm mostanában, mert még mindig keveslem, ami végül az utolsó helyen, a kertre marad... Észrevettem az utóbbi időben mennyire erősek bennem az elvárásoknak megfelelés. Sokféle oldalról érzek ilyen tekinteteket, de magamtól leginkább. Milyen is kellene legyek, mi mindent kellene csináljak, hol kellene már tartsak az életemmel, ez a szegény kert hogyan is kellene "rendesen" kinézzen. És ezek mind sok időt követelnének, hogy elégedett lehessen ez a belső hang.

De észreveszem, hogy ez lehetetlen. De még amit meg is tudok így tenni, ki is tudok pipálni, az sem hoz olyan nagy felszabadultság érzését, nem hoz igazán békét. Máris követelné, hogy ha ez a lista teljesült, gyerünk tovább, most ezek a következők a sürgősek. És egyre erősebben kezdtem érezni, hogy elkap ez az ékszíj, mókuskerék, és rám nehezedik egy nyomás, és kifáradok, szomorú leszek, és rosszkedvű, és a végén épp az emberekkel való kapcsolatom látja a kárát. Nem tudok figyelni, jelen lenni, éber lenni, örülni, valami jót, békét kisugározni, amit a mélyemben sejtek. Végső soron ez lenne a "szeretetből élni-lét", amire minden vágyammal, erőmmel, talentumommal törekszem?
Sok szenvedést, küzdelmet tapasztaltam, amikről asszem eddig is sokat írtam, panaszkodtam, de értelmet, örömet keveset találtam benne.

Most adódott egy alkalom, hogy kicsit kiszakadjak ebből a mókuskerékből, és ránézzek az eddigiekre, és kicsit előre is nézzek, hogyan is akarom tovább ezt folytatni. Még egy nővér mondata maradt meg pár hónapja, és bujkált folyton bennem. "Mire is vágysz valójában? És akkor miért is nem azt csinálod?" Ez nagyon eltalált, mert úgy gondoltam, én a "világ legszabadabb embere" igazán nem álltam be sok darálóba, nagyüzembe, irodába, nem vállaltam kényszerből mindenféle munkát. Kis büszkeséggel tartottam magamról, hogy én teszem, amit a legjobban gondolok, amit sejtem, hogy az Isten is kérne tőlem, és lám-lám, igaz is rám, hogy bőségesen megad nekem mindent, van hol laknom, és bőséggel mit ennem...De ezt a sok szomorúságot, szenvedést, örömtelenséget tapasztalva gyanús lett, hogy talán mégsem vagyok a helyemen.

Tudtam, hogy ez a vágyas téma fontos, itt találhatok alapot ahhoz, hogy mit is akarhat az Isten velem. Már többször kisegített erre ránézni, többféle irányból, gyakorlatokkal, írásokon keresztül. Így arra gondoltam, majd ezzel is jó lenne még foglalkoznom. Vágytam már nagyobb csendre is, egy időre kiszakadni pörgős társaságokból, és Budapestről, magányna, és a természet közelségére.

Egy imatúrára akartam menni Erdélybe. Azt gondoltam, ez is biztosan jó lesz, sokféle elvárásom, szempontom benne lehet, kicsit reméltem, hátha ott ez a hivatás-kérdés- eldöntés- türelmetlenségem, elvárásom is teljesülhetne...
Aztán az Isten másképp akarhatta, mert az indulás előtti utolsó nap ugyan mindenem útra készen állt, de a személyim sehogyan sem akart előkerülni. Erőlködtem egy darabig, kerestem mindenhol, de aztán elengedtem. És akkor jöttem rá, hogy én már régóta vágyom inkább kicsit "remetéskedni". Most szívesen szabad lennék még az efféle túrás-lelkigyakorlatos vezetéstől, társadalmi elvárásoktól, társasági megfelelésektől is.
Eszembe jutott egy barátomék bakonyi kulcsosháza, az erdő közepén, távol mindenféle "emberi zavarástól".

És így is lett végül, odamentem egy hétre. Kitaláltam magamnak akeretet, minél egyszerűbben és szabadabban, ahogy jól esik, ahogy érzem, hogy a békességem, az egyensúlyom és a Szentlélektől megsejtem. Küzdöttem ott is, de végül az Isten megszánt és a sok szenvedésemet és erőlködésem után sok lelki ajándékkal halmozott el. Legtöbb kincset Matta El Meszkin: Tanácsok az imádsághoz c. kis füzetben találtam. Ott olvastam az egész utóbbi időszakomra egy békességet adó gondolatot. Tudniillik, hogy az Isten akarata semmi mást nem kíván elérni, mint a mi üdvösségünket, míg a mi akaratunk, legyen az bármilyen szép vallási vagy világi elképzelésünk, alapvetően az "én" akarata, ami magából indul ki, és leginkább magának akar dicsőséget az emberek előtt . Leírja, hogy ennek az önakaratnak, az önzésnek a megtöréséhez éppen ezekre a nehéz akadályokra van szükség. Így az Isten valójában a legnagyobb szeretetében küldi ezeket a nehézségeket, szenvedéseket, hogy felrázza az "én" hamis nyugalmát és lerombolja a légvárainkat.

Leírja azt is, hogy ha ilyenkor elhagyjuk az imát, az Istenkapcsolatunkat, és inkább magunk akarjuk megoldani a helyzetünket, akkor az sokszor hiábavaló küzdelemnek fogjuk megélni, és zúgolódni kezdünk a próbatételek miatt, elkeseredünk, elmegy a kedvünk az egész élettől.
De azt írja, hogy aki viszont kitart, akinek az ima valahogyan menedékké válik, az felismerheti benne az Isten látogatását, aki méltónak találta arra, hogy kicsit igazítson az életén, megszabadítsa a hiú dicsőségvágytól és végbevigye benne az alázat nagy csodáját.

Azt írja, hogy aki kitart az imában, az a saját és az Isten akaratával való hosszú harcok után végül megkaphatja a ráhagyatkozás lelkületét, hogy elfogadja jónak az Isten akaratát. Felismerheti azt is, mennyire fontos, hogy hogyan fogadja ezeket a nehézségeket. Mert amin eddig bosszankodott, annak ezután inkább örülhet, mert ez testesíti meg az Isten legnagyobb jószándékát felénk abban a pillanatban. Így formálódhat ki az a lelkület, hogy valaki örömmel hagyatkozik az Istenre, és egyetlen boldogsága az lesz, hogy azonosul és teljesíti az Isten akaratát.

Szóval nagyon lenyűgözött ez a gondolatmenet. Hiszen én is épp ezekben a küzdelmekben élek, és épp valami ilyesmiket sejtettem, ilyesmire vágytam, és most összeállt a kép. Most utólag veszem észre, hogy a nagy imádkozó, Mihály testvér is - bizonyára más úton - de épp ide jutott el, ez lett az egyik leggyakori szavajárása, mindenféle nehézségei, szenvedései, megaláztatásai között, mosolyogva mondja sokszor, hogy csak az az egyetlen kívánsága, vágya, hogy legyen meg az Isten szent akarata!

És én is valami ilyesmit keresek. Valahogy a saját akaratomról lemondás, az Isten akaratának keresése, az igazi alázat keresése, kibékülés a jelen helyzettel, a múlton rágódás és a jövőn tervezgetés helyett a jelenben maradás, józanság, teljesség, figyelés a Szentlélek indításaira, a nagyobb szeretetre, a szüntelen ima, mind erről szólnak.

Szóval épp az utolsó vasárnap a kincs megtalálásáról volt szó az evangéliumban. Nekem most ez lett a legnagyobb kincsem, hogy felismertem, mennyire alapvető fontosságú az ima. Hogy minél több pillanatot az Istennel együtt, vele összhangban és békében éljek meg. Szeretnék törekedni, hogy ebben fejlődjek. Szeretném már csak ezt a kegyelmet kérni, had higgyem el, hogy az Isten megsegít Szentlelkével, és rábízhatom jelenemet, életemet.

Istennek legyen nagy hála mindezekért. Szeretném hinni, hogy ha egyre inkább rá tudom bízni ügyeimet, munkáimat, a kertet is, és egész életemet, akkor ő azt majd kivirágoztatja, ahogy neki tetszik,
szeretettel:
Áron