Régen nem írtam már ide. Most mégis szükségét érzem, hogy kiírjak magamból dolgokat, megosszak tapasztalatokat. Gondolkoztam, hogy itt van e a helye, az internetre szórni a gyöngyeimet... De füzetbe nem megy mostanában a naplóírás. Ez az elköteleződés pedig most úgy tűnik elszakít, távolságot hozott a régi barátoktól, akikkel azelőtt élőben találkozhattam, több mindent megoszthattam.

És belesodort a pörgésbe engem is ez a világ. Néha már az az érzésem, hogy mégha kipipálok sok tennivalót, kérést, elvárást, akkor sem lelem a békémet. Sőt, talán még rosszabb is, mert az az érzésem marad, mintha a sok minden között épp a lényegeset szalasztanám el, mégha a világot meg is nyerném, de a lelkem kárát látja. Vagy legalábbis nem az kerül az első helyre, habár kezdeti törekvésem éppen ez volt. Tettekre váltani az evangélium, megélni a Lélek szerinti életet. Olyan kereteket alkotni, amik segítenek felemelkedni, feltekinteni  földről. És végül én is ugyanúgy beleragadtam az állandó munkamániába,  a rengeteg programba, pörgésbe. Aztán nem marad elég időm a pihenésre, a mozgásra, imára, kapcsolatokra, ahogy azt Jálics atya is írja. Épp megfordul a fontossági sorrend...

Szóval nekem sincs most sok időm se találkozásra, de még a hosszabb levélírásra sem. Ugyanakkor megfigyeltem, hogy ez  nekem fontos alapszükségletem. Így hát magam miatt is írok, hogy így én is tisztábban lássam magam. Végül leszedtem az útkeresős honlapról az ide mutató linket, így már csak azok találják meg, akik keresik.
Így hát most nektek ajánlom szeretettel, akik így megtaláltatok.

Kis összefoglalás az azóta történtekről. Befejeződött a féléves "magamnak csinált" önkéntességem, és elkezdődött valami új. Most négyen kíséreljük meg az önkénteséget, keresve, hogy mennyiben más közösséggben. Keressük a közös pontokat, a közös nevezőt, a rendet, ami mindenkinek elfogadható és előre vivő. Persze sok nehézséggel, és nem ideális körülményekkel. Személy szerint nekem épp ez okozott sok nehézséget, szembesülnöm az ideáim, álmaim, terveim, és a valóság, az adottságok, lehetőségek közötti különbséggel, feszültséggel. Én sok mindent nem így terveztem, nem így akartam, nem itt, nem ilyen munkákkal, nem ilyen anyagi háttérrel, nem ilyen programokkal...

És ezért én nekifeszültem, begörcsöltem, és sokat harcoltam, hogy átvigyem az én akaratomat. De - most már mondhatom - szerencsére ez nem sikerült. Ráébredtem, hogy nem is emberekkel, hanem az Isten akaratával harcolok, őt hibáztatom, hogy miért így alakult. És aztán a kísértő is rátett egy lapáttal, mardosott, hogy hát igen, miért is ide köteleződtem el, miért nem mentem szép Somogyországba, kisfaluba, erdő mélyén faluvégén kaptam volna szép kis házat. Vagy miért nem mentem Dkőre a csendbe, magányba, szemlélődés iskolájába, talán közelebb a lelki élet szép feltételeihez...Vagy miért nem mentem Gömörbe, ahol olyan szépen kialakíthattam volna az egyszerű életformát, ahol a természettel való együttélés, gazdálkodás kereteire jó feltételeket láttam. Miért nem mentem Zsámbékra, vagy egy másik kis faluba, keletebbre, Erdélybe, ahol beállhattam volna kitanulni a természetközeli gazdálkodás csínnyát meg a bínnyát. Mehettem volna Gyimesbe is, húgomékhoz, ahol annyi szépet és értékeset láttam...Vagy miért nem mentem vissza a pálosok pusztájában, az imádságos keretekbe, ami jó volt a lelkemnek, csak a testem, az akaratom lázadt ellene...Hogy miért szakadtam el a családomtól, testvéreimtől, az otthon melegétől, miért is adtam fel az én nagy szabadságomat...

És akkor megpróbáltam kipréselni egy kis időt, visszamenni ezekre a helyekre, nosztalgiázva a húsosfazekakról... És legtöbbször elcsábultam a gyümölcsöktől, - szó szerint is - és leettem magam a saárga földig...Nem találtam a helyemet, a mértéket, a boldogságomat. Úgy jártam, mint Lázár Ervinnél, a molnárfiazsákbúzájával. Mikor elfogy a türelme, a kitartása, igazságkeresése. Talán Atyám nem jól tudta, ez kellene legyen az a hely, ahova a magjaimat vetni kellene...Aztán amikor a saját feje után vetni kezd máshová, a madár csak kiabálni kezd, hogy "nem a te földed, nem a te földed..."
Jó kis mese, most nekem szól sok minden belőle. Itt megtaláltam a neten is:

http://mek.niif.hu/02700/02732/02732.htm#16

De Szt Ignác aztán megsegített. Emlékeztem, hogy írt a LGYos könyvében a lelkek megkükönböztetéséről. És hogy ez tipikusan az az erő, ami szomorúvá akar tenni, akadályozni akar a jóra törekvésben, ami nyugtalanít, szétszór, vádol, összezavar, lehúz. És akkor éreztem, hogy tényleg nem volna jó most a sötétben irányt változtatnom, ki kell tartanom, és táplálkozni abból a világosságból, amit az elején éreztem, hogy ez az Istennek tetsző út lehetne számomra.

És akkor szép lassan megbékéltem azzal ami van. A kezdeti krízis, hogy minden másképp alakul, a sok aggódásom visszább szorult. Kezdtem megérezni, hogy ez itt és most így lehet a legjobb. Lehet találni szépet és a léleknek építőt és magamat formáló leckéket ezekbe a munkákban is bőven. Az előítéleteim a programokról sem bizonyult igaznak. Nagyon is jók így, és hasznosak a fejlődésünkhöz. Néha előjön bennem az az erős meggyőződés, hogy az Isten sokkal jobban tudja, hogy mire van most szükségem. Mint egy jó tanár, mindennel tanítgat, miközben tudhatom, szeret feltétel nélkül, sőt talán örömét is leli bennem, hiszen Ő akart engem is a világába, Ő tudhatja csak, miért. Bennem maradt Feri mondása Teréz anyáról, aki mikor kérdezték, hogy szerinte mi a baj az Egyházban, azt felelte, hogy: "leginkább én magam". Szóval magamon kell alakítsak, hogy itt és most, ezekkel a körülményekkel, emberekkel, munkákban jobb lehessek. Figyelni, hogy a jelenben hogyan szerethetnék jobban, akkor is, ha ehhez fel kell adjam, amit terveztem, vagy gondoltam jónak. Szeretném elengedni ezt a sokszor erős akarásomat, görcsös ragaszkodásaimat, hogy én tudom, mi a jó nekem, én irányíthatom a sorsomat. Pedig tapasztalhatom, hogy ez nem így működik. És most eszembe jut, amit Mustó Péter írt az összeszedettség és a koncentráció különbségéről. Ahogy írja, hogy az előbbi választásával, az irányítás, nagy akarás elengedésével azért nem szűnik meg az alapvető érdeklődésem, vágyaim. Elég, ha megmarad a nyitottság bennem, és a kibontakozást, a helyzeteket, embereket, körülményeket az Isten adhatja, formálhatja. Így kezdem érteni, amit Szt Ferenc ír, hogy "boldogok, akik megadták magukat a Te szent akaratodnak, a második halál nem fáj majd azoknak..."

Most nem írtam sok példát a tapasztalataimról, nem tudom, így mennyire átérezhető. Nekem viszont megerősödnek ezek újból, habár más régebben megfogtak.

Na azért írok egy tapasztalást is, hogyan gondoskodik az önkéntesekről az Isten, hogy pl. ételre  jóformán alig költöttünk.
Egyik nap tekertem reggel munkába, és közben azon gondolkoztam, milyen jól van megfogalmazva, hogy a mindennapi kenyérért imádkozunk. Mert - nekem legalábbis - a kenyérrevalóból mindig nagy bőség mutatkozott, de azért a kenyérért néha aggódtam, hogy vajon elég lesz-e. Mindig bennem volt, hogy na holnap mostmár veszünk a boltba, de aztán  mindig lett valahogy. Szóval most is ez járt a fejemben, miközben tekertem a Bartók Béla úton. Egyszercsak látom, hogy le kell fékezzek, mert egy teherautó foglalja a szélső sávot. Mikor odaértem, épp csukta be a szállító a kenyeres kocsi hátulját. Önkéntelenül jött, hogy megkérdezzem, nincs valami kenyérféléje, amit már nem lehet eladni? "Dehogynem!" Aztán kezembe nyomott egy tegnapi kenyeret és egy kalácsot hozzá... Szóval az Isten gondoskodik,
szeretettel:
Áron