Nem hittem, hogy jöhet még nagyobb szárazság, mint a Húsvét elötti. De jött, és megszomjaztatott engem is, a kertet is. És átéreztem, mennyire kiszolgáltatott nekem, mennyire rajtam is múlik ez a szenvedés. Végül is miért is nem locsolom? Miért is nem fordítok rá több időt? Vagy ha úgy döntöttem, vannak fontosabb dolgaim, akkor miért viselem ilyen nehezen a szenvedést, a szomjúságot?

Mert eléggé rám telepedett egy szomorúságféle, hogy valami nem sikerült. Én egy szép kertet szerettem volna, zölddel, virággal,, gyümölccsel. Próbálkoztam, nagyon akartam, és mégis szárazságot látok benne. Valamiért feláldoztam, második helyre tettem a kertet, de mégsem lett egy jóillatú áldozat.

És ha most keresem az ehhez társuló érzéseket, akkor azt mondhatom, valamit kudarcként éltem meg, csalódottság, elhagyottság, belefáradás, kilátástalanság fogott el. Aztán néha lázadás, miért kellett így alakuljon, mire jó ez? Kétség és gyötrelem. Aztán valami haragféle is. Ezek az "én embereim" miért nem olyanok, mint amilyennek én akarom? Miért nem állnak be az én terveimbe? Miért nem segítenek? És az Isten is, miért engedi ezt? És miért nem segít? Miért ne ad legalább egy kis esőt? És aztán tehetetlenség, belefásultság, szomorúság, hogy hát akkor ennyi, le van sajnálva. Ehhez még hozzájött a sok akaratosságomból, erőlködésemből, pörgésemből egy jó adag fáradtság is, fizikailag is, alváshiány is.

De ezt csak azért írom, le, mert tegnap megjött egy kis eső, és valami bennem is megváltozott. Végül is semmi nagy új felismerésre nem jutottam. Inkább csak ezt a meggyőződésem igazát tapasztaltam meg a bőrömön.

Kis hülyeségen vesztünk össze a reggel az egyik önkéntessel. Már régóta benne volt a levegőben, sejteni lehetett a viharfelhőket. Mégsem tudtam, vagy talán sokáig nem is tartottam olyan fontosnak, hogy ezt a feszültséget fokozatosan tárjam fel és vezessem le. De már előző este sejetttem, hogy valamire fel kellene készüljek. Fejembe vettem minden "jó módszeremet", hogyan is kellene hozzáálljak. Mostanában foglalkoztat ez az "erőszakmentes kommunikáció". Látom, hogy nekem ebben nincs jó gyakorlatom, otthonról sem hozok nagy kultúráját a jó konfliktuskezelésnek. Szóval próbáltam végoggondolni, mit is mondanék: 1. mi az amit objektíve tapasztalok 2. mi az ami ebben zavar 3. ez milyen érzést vált ki belőlem 4. mit kérnék szívesen a másiktól. Próbáltam leírni is, ahogy elképzelném a beszélgetést. Éreztem, hogy van kettőnk között valami alapvető idegenkedés is, távolságot is éreztem. Meg olyat is, hogy kölcsönösen valahogy kifejeződik egy "nem vagy OK" hozzáállás, és ez nehezíti a helyzetet. De akkor próbáltam elképzelni, hogy mondanám, ha egy olyan valaki lenne a helyében, akit nagyon szeretek...

Szóval erőlködtem egy kicsit rajta, de próbáltam segítségül hívni az Istent is. Eljött a reggel. Leszakadt az ég. Nem ott, és nem úgy, ahogy számítpttam rá. Más valahol indult a beszélgetés. Beleterelődött a szokásos kerékvágásba. Vita lett belőle, egymásnak feszülés, harag, vagdalkozás, tehetetlenség. Talán erősebben nem mondtuk ki, de a "nem vagy OK" erősen benne maradt a beszélgetésben.

Aztán valahogy kiszálltunk, elengedtük egymást. Bennem viszont fájdalom maradt, hogy így alakult. Valami megint nem sikerült, pedig a szándékom nem ez volt. Azt hiszem benne is dolgozott valami hasonló. Kértem az Istent is, szabadítson ki.

És kiszabadított. Elég volt egy fél nap emésztődés. Megint kicsit erőltetve, én kezdtem valamit. De valahogy ki akartam fejezni a bánatomat, és a szándékomat valami rendeződésre. Azt hiszem benne is hasonló nyitottság alakult. Aztán spontánabbul, szabadabban és nagyon szépen bontakozott. Jól esett kimondani sok mindent, ami fájt, és sok minden jót, amit nem tudtam. Ami elsötétül az indulatomban, pedig mikor világosságot tapasztalok, rájövök, micsoda sok jó van ezekben az emberekben! Amennyi keveset ismerek az ő nehezebb körülményükből, mégis mennyi jó szándék, törekvés, próbálkozás ismerhető fel. És mennyi szép mozaikcserép darab látszódik már most! Sőt, valami még abból az örömből is jut nekem, hogy látom ezeket közeledni, alakulni ezt a képet, bontakozni ezt  életet. És megtapasztalni - már csak a saját önző szempontomból is - hogy milyen jó hogy vannak, és hogy itt vannak, és helyük, feladatun van ebben a közös életünkben.

De jó volt felismerni és kimondani ezeket a megkötözöttségeimet is a hozzáállásomban. Hogy az emberekkel sokszor így vagyok: elvárásokat támasztok feléjük, teljesítményeket várok tőlük, és érezttetem velük, hogy igazából akkor lennének szerethetők, ha beleillenek az én kereteimbe. Sőt, még rárakok egy lapáttal, hogy igazán lehetnének annyira felnőttek, hogy az az alap, hogy a minimál vállalásaikat teljesítik, nem kellene mindenért én figyelmeztessem őket. Sőt, tudom ezt az elvárás csomagot még növelni, és ideákkal ellátni, hogy ezeket igazából önként kellene csinálják. Az Isten sem nyomul, Ő is önkénteseket keres  a munkájába. Én meg igazán sokat kerestem, mire vágynak, mi lenne a jó nekik, sok mindent hozzájuk igazítottam, de akkor cserébe azt csinálják igazán lelkesen, önként.

Hú, nagyon szörnyű még belegondolni is, micsida terheket, elvárásokat tudok másokra rakni. És eszembe jut, amit Jézus is mond, hogy elviselhetgetlen terheket raktok az emberekre, de ti magatok egy ujjal sem segítetek a cipelésben. Ha nem is gondolom, hogy semmivel sem segítettem, de rájöttem, hogy épp ez lett volna az elsődleges.

Észrevehettem volna hamarabb is, hiszen még ki is fejezték itt ott. Hogy alapvetően épp egy olyan időre, háttérre, közösségre, kapcsolatokra vágynak, ami megtartja őket, elfogadja őket minden nehézségükkel. Ami ad egy biztos hátteret. Ami nem szembesíti folyton a hibáikkal, és nem piszkálja őket állandóan az elvárásokkal, számonkéréssel, türelmetlenséggel: mikor jutsz már valamire az életeddel, mi lesz így belőled, mire jó így az életed.

Én attól tartok beálltam ezekbe a szülő szerepekbe. Nem teljesen tudatosan. Lehet, ők is kihozták belőlem, és én is hoztam a múltamból. És megélem ezt sokszor rabságnak. Gyáva vagyok, vagy csak egyszerűen reflexszerűen bekattanok, beállok ezekbe a megszokott kerékvágásokba. És ez jól meg tudja mérgezni az alaphangulatot. Nekem is, és másnak is.

Pedig én magam is másra vágyok. Érzem a bőrömön, mennyit segít egy elfogadó háttér, kapcsolatok, közösség, bizalom. Egy hely, ahol bízhatok, hogy alapvetően meglátják, remélik bennem a jót, és annak a bontakozását. Ahol meghallgatnak, komolyan vesznek. Ahol szabadságot kapok, hogy így is jó vagyok. Akár bármit is tehetek, és ha nem teszek, az sem tragédia. És előhozhatom a bajomat is, és ami egymással is nehéz. Hogy kifejezhetem ami fáj, amivel fájdalmat okoztam, és bízhatok az újrakezdésben, hogy tiszta lappal újra megpróbálhatunk valamit...

Most kicsit tőlük függetlenül is sok minden kavarog bennem. Rám maradt a kert felelőssége. Ott "kettőnkön" múlik, mivé is alakul, mire is lesz jó az én és mások életében. Most visszatekintve az látom, sokszor áldozat lett a kert. Másokra tartottam fontosnak az időt, energiát fordítani. Magára hagytam. Ez azért feszültség volt bennem, és azt hiszem, még mindig fáj, zavar, nem oldódott fel ez bennem. Látni a szárazságot, elengedni terveket, teljesítményeket. Megengedni, hogy csereszny ottmaradjon a fán...Sejtem, hogy ebben nem vagyok még igazán szabad.

Talán nem is tudom most ezt még hova tenni. Egyetlen kapaszkodóm a jelenbe menekülés. Hátha az megmenthetne, ha csak az itt és mostban keresem, most mi a nagyobb szeretet. Hátha a szüntelen ima, a Szentlélek hívása megmutatná, mit is jó tennem, hogy legyek jelen. Vagy csak egyszerűen, észrevétlenül, valahogyan, úgy alakulnék, hogy ahogy jelen vagyok,az már jó és elég. Szeretném, ha növekedne bennnem ez a bizalom, hogy ezek a kis lépések majd elvezetnek oda, ahová kell. Hátha nem enged az Isten elveszni ezekbe a hullámokba, hanem kiment valahogy.

Újra és újra megerősödöm a várakozásban. Hogy szeretném remélni a jót, a fejlődést, a kibontakozást. Van bennem talán valami elvágyódás féle is. A sok küzdelemből, pörgésből vágyom valami nagyobb békességbe. Azt hiszem fizikailag is jó lenne egy kis kikapcsolódás, megpihenés. De a lelkem is várja az Urat, jobban mint éji őr a hajnalt. Vágyom arra, hogy ez a sokféle tapasztalás, és sokféle vágyam, hullámzás köülöttem valahogy letisztuljon. Egy síma víztükörre vágyom. Elmerülni Benned, csendes, tiszta tó.