Csendes napsütéses ősz köszöntött most rám.  Lassan lecseng a "szeptemberi krízis" viharai. A kertben is talán mintha kicsit korábban is leértek a termények nagy része, amiért aggódni kellett volna. Sok mindent az eső intézett el, hogy ne legyen sok gondom a paradicsom befőzéssel, sok almával, szőlővel, fügével, mint a tavalyi évben...

Az én helyzetem is változott a kerttel kapcsolatban. Elköltöztem Pestre, a jezsuiták Mária utcai padlás közösségébe...Így a kertbe bejárós lettem, mint az utóbbi évben jó Mihály testvér is. Először sajnáltam, hogy nem vagyok ott, nem kapcsolódok szervesen - szó szerint is - az ottani kert életébe... De aztán megbékéltem vele, és rájöttem, jobb ez így nekem. Van előnye, ha keretet kell adjak a munkamániámnak, ami nagy kísértés, mikor ott van mellettem a rengeteg sürgősnek tűnő munka. Rájövök, nem is olyan nagy butaság, amit Mihály testvér csinált, hogy minden hétköznap 10-től 4-ig volt a kertben, és addig tette meg, amit jónak látott. Az ő mondása, hogy az Isten nem kér többet tőlünk, mint amennyit tenni tudunk. És hogy nem nagy tetteket vár tőlünk, hanem inkább, hogy szeretettel tegyük, amit teszünk, vagy ahogy jelen vagyunk.

Új rendszert  is találtunk ki Mariékkal. Minthogy a Jezsuita Önkéntes Év program Miskolcra költözött, és itt a kertben nincsenek most "fő állású önkéntesek", és Mihály testvér sem, így az itt lakó "útkeresőket" vonjuk be - heti egy órát kérve - a kert művelésébe. Ez azt hiszem jót tesz nekem is, a kertnek is, és azt remélem, hogy nekik is.

Ahogy már régebben is, most is észreveszem, hogy sokan sokféle dologra kérnek, vagy én ajánlkozok, amiben szívesen segítenék. Most bevállaltam valamiféle gondnokságot is a ház és a költözés ügyes-bajos dolgaiban. Valahogy ezeket a szükségeket, kéréseket fontosabbnak gondolom, mint a kert szükségeit. Talán, mert úgy direktbe nem nagyon kértek meg, hogy csináljam a kertet, és a termények sem létszükségletet elégítenek ki, hanem inkább csak kiegészítők, szájízesítők, csemegék, vagy fűszerek a mindennapi élethez.
Így aztán voltak olyan hetek, hogy alig néhány órám jutott a kertre. Egy barátom mondta, hogy ezzel a mélymulcsos, "szelídebb" termesztéssel elég napi néhány óra ráfordítás, aztán csak a terményeket kell összegyűjteni. Azt tapasztalom én is, hogy ez igaz lehet, de nálam néha az a heti pár óra sem jött sokszor össze...

Most az utóbbi hetekben látszódik viszont már a fejlődés. Néhányan már jöttek így kertészkedni, és egy-egy kis szöglete a kertnek csodás módon megújult. Így én is "rá vagyok kényszerülve", hogy a kerttel foglalkozzak. Nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam, hogy épp ennyi elég lesz, de mindenképpen reményteli.

Visszagondolok sok erőlködésemre ez évben. Pl. a paradicsom palántákkal sokat szenvedtem. Erőltettem, hogy sok magot elültessek, már jó korán. Aztán csúsztam vele, nehezen találtam jó helyet neki bent. Aztán jól megszenvedtettem, jó késő ültettem ki, aztán későn karóztam, metszettem. Aztán meg most így is lerohadt az is, ami fel volt karózva... De az utóbbi hónapban éppen nem is fogyott több a házban, ami kevés termett, az jó és elég volt. Nem mondom, most lehet, hogy még jól jönne, épp most a napokban használtam fel az utolsókat. De sok bazsalikomot is akartam, kevés kelt ki belőle. De hát még van a tavalyiból is sok morzsolt, szárított!...

Szóval most is vannak nagy terveim, hogy másodvetésben mi mindent lehetne még, de sejtem, (vagy még inkább: szeretnék bízni benne), hogy amennyi és ahogy sikerül, úgy lesz épp a legjobb.

Nemrégiben hallottam újra ezt a verset:

Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem
 Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Mostanában azt hiszem nekem is ez jár a fejemben. Az a sejtésem, hogy a sietség, rohanás, szétszórtság, túlpörgés nem az a létállapot, amire az Isten teremtett minket. Gyanús, mikor ez hajt. Újra és újra szembesülnöm kell vele, hogy nem a kilókban mérhető munkámnak van igazából értelme. Talán jó, hogy valami kétkezi munkát végzek, örülhetek, hogy sokat a természetben, és jó emberekkel vagyok körülvéve. De már látom, hogy végül nem azért kaphatok jutalmat, mert én bezzeg keményen viseltem a nap terhét és hevét. Talán több hasznomat venné az Isten, ha kiegyensúlyozottabb, békésebb, jelenben élő, és derűsebb szőlőmunkása lennék. Lehet, jobb hatással lennék a szüret hangulatára, és a zúgolódó munkásokra is. Jobb ízű lehetne a munka, az étel és az élet. 

Keresem még mindig ezt a létállapotot, amire azt sejtem, hogy az Isten teremtett mindannyiunkat. Vágyom egy nagyobb békére. Tanulni például a természettől, ahol mindennek megvan az ideje, ritmusa. Türelmet tanulni a fáktól, növényektől, hogy csak hagyni, elfogadni és bízni, hogy az Isten megadja alkalmas időben, amire szükség van.

Nekem azért ez még elég küzdelmes itt Bp. pörgésében megélni. Most próbálok is néha ilyen "villanapokat" beiktatni, mikor kicsit kiszakadok innen. Ilyenkor, mikor kijutok a városból, érzem, hogy nekem ez egy fontos alapszükségletem. Mély levegőt venni. Megállni, hallgatni a csendet. Érezni, hogy körülvesz a természet. Talpam alatt érezni a földet, a harmatot, madarakat hallani, érezni a bőrömön a nap melegét és a szél ölelését. És csak úgy ott lenni, megállni, nem sietni, nem megfelelni semmilyen elvárásnak. És nem úgy tekinteni a körülöttem lévő természetre, mint ahol le kellene kaszálni a füvet, kapálni, fát vágni, bozótot irtani...

Persze érzem, hogy a kert, a gazdálkodás kicsit nagyobb feladat, mert ott mi kicsit mást akarunk, "több és jobb" gyümölcsöt  kihozni, mint a "magára hagyott dzsungelben" teremne. Az én akaratom, és az Istené néha egymásnak feszül. De csiszolódik is. Remélem növekszik lassan valami nagyobb harmónia, békesség köztünk. Nem csak a kert kapcsán, hanem  hogy bennem is formálódik, érik valami új gyümölcs, másoknak is, az Ő győzelmét hirdetve, hogy képes minden nehézségem ellenére kimenteni, megmenteni felemelni, kivirágoztatni minket,
szeretettel:
Áron