Nagyböjt vége felé járunk. Az ablakomban megint változott a kép. több felől kaptam csírázó krumplikat, hagymát. Aztán Mihály testvér, meg az én régi magjaimat is nedves rongyokban előcsíráztatom, nézem, vajon érdemes-e még elvetni.
Sok tervem volt még, hogyan kellene rendezni a kertet, átültetni dolgokat, ahogy azt én jobbnak gondolnám. Sokat sikerült is, sokat nem. Újabban már nem szeretem az átültetéseket, hacsak nem nagyon muszáj. Rájöttem, hogy sokszor inkább csak az én akaratosságom van benne, és azért okozok vele szenvedést a növényeknek. Különösen így, hogy ilyen száraz lett a tavasz.Talán ősszel kellett volna...
Most ez a nagyböjt mutatott nekem a szenvedésről. Egyrészről rávilágított arra, hogy én mennyi szenvedést tudok okozni másoknak. Van, hogy kérem az Istent, mutassa már meg világosabban, akár csak egy napra visszatekintve, hogy hol volt, ami nem sikerült, ahol valamit elvétettem, valakit megbántottam. És néha megmutatja, egész világosan. És az nagyon tud fájni, amikor felfedezem, hogy az én mulasztásom, vagy épp valaminek az erőltetése mennyi fájdalmat okoz másnak. Valakitől hallottam, hogy jobb, ha ilyeneket nem kérünk az Istentől, mert nem nagyon tudnánk elviselni a súlyát.
A böjthöz is kaptam egy megerősítést. Én nem nagyon tudtam ezzel mit kezdeni. Hogy én még pluszba vállaljak szenvedéseket? Hogy ne egyek ezt vagy azt, vagy más módon fegyelmezzem magam? De miért is? Ha pedig ez kell ahhoz, hogy az Istenre jobban tudjak figyelni, akkor az az ünnep, amikor kiengedem ezeket a fékeket? Nagy evés ivás, mulatás? Nem értettem. Sőt lázadtam is az efféle "iskolás" szabályok ellen, hogy csináljam, mert ez a szokás...
Azt mondják, gondoljak Jézus szenvedésére, segítsek vinni Jézus keresztjét. De kért valaki engem erre? Esetleg maga az Isten? Nem tudom. Ezt nem ismertem fel.

Aztán valakitől hallottam: böjt az, amikor valami hiányt nem tömök be, vagy legalábbis nem azonnal. Mikor nem kezdek azonnal megoldásokat keresni, megváltoztatni, hadakozni ellene. Egyszerűen megpróbálok benne maradni, és figyelni, mi történik ilyenkor bennem, mit mozgat meg. Mihály testvér mondja sokszor, hogy "az Úr velünk van!", és hogy "...a bennünk élő Jézus..." és más valakitől: hogy a keresztségtől valami titokzatos módon belénk oltódik Jézus, és onnantól Ő él bennünk, Ő akar szeretni, kibontakozni, de  Ő az is, aki küzd bennünk a nehézségben.

És ezeket a nehézségeket nem is kell sokszor keresni. Van körülöttem, és bennem is elég, ami szenvedés, hiány. Nem én csináltam, de nem is nagyon tudnám megváltoztatni. Illetve van, amik ellen évek óta küzdök, harcolok, keresem a kiutat, mégsincs átütő változás.

Tegnap megnéztük újra az Ostrov (Sziget) c. filmet. Hozzám nagyon közel került már mikor először láttam. Sok hasonlóságot találtam Anatoliban, meg az ő helyzetében. De lázadoztam is, miért kell ez a sok szenvedés és megpróbáltatás? Ez tetszene az Istennek, hogy folyton csak a nehézségeimből kiáltok fel, hogy mentsen már ki? Hogy azt mondják, éljünk belső békében az Istennel, én meg folyton csak a békétlenséget tapasztalom. A filmbe is azt mondja, hogy ami őt Istenhez vitte, majdnem szentté tette, az az, hogy nincs béke a szívében.
És itt akkor összekapcsolódott bennem valami. Hogy talán meg kellene engedjem ezeket a nehézségeket, elfogadjam, hogy én most ilyen önfejű vagyok, hogy ennyi ítélet van bennem, ennyire gyáva vagyok...és hogy a környezetem is, most nem az az ideális, amit én elképzeltem, és az utam sem úgy alakul, és ez néha nekem sem, és másoknak sem tetszik.

Mégis. Érzem, hogy formálódok. Magamat jobban kezdem ismerni ezekben a nehéz helyzetekben. Tisztul az is, hogy mire vágyok igazán. Kezdem érteni, a tűzben tisztuló ezüst példáját. Látom a megkötözöttségeimet, amiből nem bírok szabadulni. A lelkem várja az Urat, csak a testem erőtlen. De kaptam reményt, hogy mégis van szabadítás. Hogy az Isten kimenti, aki benne bízik. És van Fogolykiváltó Boldogasszony, aki segíthet.

Szeretném a magokat, palántákat kiültetni, visszaadni a természet gondoskodásának. Ne az én gondatlanságomat szenvedjék. Szeretném magamat is az Istenre bízni, a Lélek vezetésére, hogy ne az én akaratosságom vezessen.
De kint is nagyon száraz most a tavasz. Várom nagyon az esőt, ami táplál és megtisztít. Hátha kikelnének a magok, amiket talán még ősszel kellett volna elvessek, de csak most jutottam oda a nagy sietségben. És amiket még átültettem, azok is hátha jól megerednének, és nem kínozna a bűntudat, hogy mennyi szenvedést okoztam nekik. Vagy ha nem jön az eső, szeretnék megbékélni a szárazsággal, és bízni, hogy így lesz jó, az Istennek így jó, ahogy van, és minden nehézségemmel, hibámmal, de minden jó szándékommal is mindezeket valahogy beilleszti az Ő isteni tervébe.

"és én várom az Urat, és én Őreá fogok várni...
Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg mert velünk az Isten!"

http://www.gorogkatolikus.hu/karacsony.html