A jezsuitáknál volt tavaly egy kiállítás. Ott láttam ezt a képet Kákonyi Júliától, ha jól emlékszem. Az volt a címe: Minden a helyén.

Most itt ülök egy asztalnál egy kis vályogházban, egy kis kert közepén. Bent pattog a tűz a kályhában, és ég egy gyertya. Az előbb sokáig ültem csendben egy Ikonnal szemben, mellettem alszik egy királylány. Épp erről álmodtam régen...

Napközben kint voltam, szépen sütött a nap, ragyogott minden. Bár hideg volt, de életre keltek a színek a napsütésben. Kedvem lett kicsit rendezgetni, rég levágott ágakat felaprítani, széket, biciklit javítani. De mikor elmegy a nap, hideg lesz, most nincs felhő sem, csak a hold világít, de recseg ropog már a fű.

Sokminden beérett az ősszel. A régi radványkertemben is sok gyümölcs érett még be. De szeptembertől már nem én gazdálkodok velük, új lakók, új gazdái szüretelték már az almát, és ami még a késő őszre maradt. Nyár végén még elkezdtünk egy kis fészket kialakítani az elhagyott padláson, De azután jobbnak láttuk mégis elköltözni. Nem csak a közelgő hideg miatt, hanem a zaj, por, és az egész városi pörgésszint már nem volt élhető, és nem is volt reményteli, hogy amire mi vágyunk, az itt könnyen ki tudna bontakozni.

És akkor felmerült ez a kis nyugodt házikó, ami egy ideje üresen állt. Nekünk épp megfelel menedékháznak, hogy amíg még keressük a helyünket, egy kicsit meghúzzuk magunkat, kipihenjük az eddigi pörgés fáradalmait, és kicsit magunkra találjunk.

És úgy tapasztaljuk, az Isten is támogat minket ebben. Megint volt bennem olyan érzés az elköltözéskor, hogy „de kár, el kell jönni a húsosfazekak mellől”, de most mégis azt tapasztalom, hogy talán ennyire bőségesen soha sem halmozott el az Isten ajándékaival, ételben italban, és a szeretetnek minden formájában nagyon érezteti gondoskodását és jelenlétét.

Persze nem süt mindig a nap, hanem sok sötétség is előjön. És nem csak kívül, hanem mostanában nagyon tapasztalom belülről is, gyengeségeimet, és a kísértéseket. Sokszor még párhuzamosan is: Mikor kint süt, jó kedvem lesz, és minden szépen alakul, de mikor beborul, vagy besötétedik, vagy jön egy hidegebb szél, elfekszem én is, mint a fűszál a hideg széltől.

Az alma nekem sokszor elég erős kép, az életet, a táplálékot, de az embernek való szép munkát, helyemet a teremtésben is jelenti, amivel szívesen foglalkozom, de sokszor meg valóságos kísértés is, hogy belemerüljek, leragadjak, túl sokat egyek, vagy csak ne lássam a fától az embert.

Sokszor az utóbbi időben valóságos paradicsomkertben találom magam. Múltkor voltunk Gyimes álomszép tájain, hatalmas almafákkal végig a kis patakok mentén, amik megrakva, aranysárgán csillogtak az utolsó meleg őszi napokban – mintha tényleg a mesében lenne. És mi egy kis gépsoron almalevet gyártottunk húgomékkal egy mesebeli ház udvarán… De jajj, észreveszem, hányszor elbukok, leragad a szemem, vagy kutatok utána, csak hogy ehessek belőle, és nem találom a mértéket, és azután nem tudok jól lakni vele mégsem, beleragadok, és észre sem veszem magam, hogy becsaptak, nem is ez hiányzott… És azután hallok egy belső hangot: „de hát nem is krumplikhoz meg almákhoz küldtelek, hanem emberekhez!”

„Ellenségeim körülvesznek, életemet a földre tiporják, sötétségbe taszítanak, mint a régen megholtakat…”. Mostanában sokszor kerülnek kezembe a napvégi zsoltárok, és nagyon sok eltalál, mintha az én küzdelmeimről szólnának.

De érzem, tisztítanak is ezek a megpróbáltatások. Én sok mindent a saját erőmből akarok megoldani, és a kereteimtől, rendszereimtől, tetteimtől remélem a jutalmam. De az Isten most nagyon finoman megmutatta, mennyire gyenge vagyok az Ő segítsége nélkül, és milyen könnyen elesek a kísértésekben.

Most ebben az időszakban különösen is nagy szabadságot is ad, nagyon türelemmel van irántam. Most nem kell megfeleljek elvárásoknak, nincs elvárt munka, teljesítmény, tempó. Hanem tél van, csend, és idő. Én már sokszor restellem magam, hogy hát ugyanazokat a köröket futom, és sokszor még mindig magam körül, és olyan nehezen szabadulok. De Ő nagy türelemmel van irántam. És ad hozzá nekem még elszenderedő, szép természetet, szerető embereket utunkon, és belül egy szerető, meleg fészket. A Szentlelket lassan tapintani lehet. Most egész reménytelinek látom, hogy fészket rakjon bennünk is a Szentlélek.