Megjött az őszi eső. Vártam is, meg nem is. Szerettem volna előtte betakarítani mindent, átültetéseket megcsinálni, tavaszi vetéseket előkészíteni, komposztot elrendezni... De ami igazán fontos volt, az meglett. Kicsit most arról szeretnék írni, ami nem sikerült, kárba veszni látszik, elhullott, áldozat lett.

Nekem elég korán megérintett a hulldék kérdése. Sajnáltam minden kidobásra szánt tárgyat, ami még valamire jó lehetne, sajnáltam minden morzsát, ami leesik az asztalról, gyümölcsöt, ami ott rohad a fa alatt. És aztán az életemben komoly erőket mozgatott ez meg bennem, Emlékszem, mikor kb 15 éve biciklin hordtam ki az újságcsomagolásból maradt nejlonhulladékot a Budaörs túloldalán lévő Metró szelektív gyűjtőjébe...Fiatalság, bolondság...

Erről sokat tudnék írni, de nem most...

Csak ami még mindig foglalkoztat belőle. Sokszor azon kapom magam, hogy görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy semmi ne vesszen kárba. Képes vagyok a kert romlandó gyümölcseiért éjszakázni, vagy lemondani találkozásokról, más programokról. Ragaszkodnék a terveimhez, hogy ezeket meg kell csinálni.

Idén is, itt a kertben is volt sok ilyen. Pl. rengeteg alma féléretten lehullott. Ami már nem volt teljesen fanyar, Mihálytestvér mondta, tegyük a cefrébe. Én meg sajnáltam. Nem értékelem sokra az alkoholt, akkor inkább a kompótot, abbol lehet étel, élet. Az alkoholról meg inkább a halál jut eszembe, mint a szív vidámsága...

Szóval mentettem az almát, körtét, szilvát, sok idővel csináltam belőle tartalékot télire, kompótot, lekvárt, aszalt gyümölcsöt. Aztán a sors úgy hozta, hogy az önkéntes csapat nem egy nagy lekvár fogyasztó... és  leveseket sem igen eszünk... és kását, műzlit sem, amihez az aszalt jó lenne. Megmaradt nassnak...

Szóval sok erőfeszítés, akaratosság, tervek keresztülvitele. Talán valamit megmentek a romlandó világból, embereket viszont magukra hagytam.

És aztán eszembe jutott egy mondat, amit Murányi Veránál olvastam. Mikor sok éve együtt voltunk Gyimesben egy kutatáson, kezembe került egy (207-es Tabulában megjelent) irománya, ami a gyimesi hulladékos helyzetről írt. Megfogott az a nem természettudományos hozzáállás a hulladékhoz. Konkrétan ez a mondat:

"A hulladékok hullanak, hogy én élhessek, egészen addig, amíg egyre fogyatkozván már nem marad belőlem sem több, és egész testemben lehullok, cadere, a határon túlra hullaként." (Kristeva, Juia 1996 Bevezetés a megalázottsághoz, Café Bábal 20:184-196)

Szóval azt hiszem egyre jobban megtapasztalhatom, hogy a külső szempontból hulladék hogyan válhat áldozattá. Hogy megpróbálhatnám elfogadni, hogy vannak dolgok, amiknek el kell hullnia ahhoz, hogy én élhessek, teljesebb életet élhessek. És sokszor én is feláldozhatnék terveimből, elveimből, amikor az az emberek, és  az Isten ügyében fontos.

Bár meg tudnám tenni. Most kezdem érteni amit a Szentírás sokhelyen mond, hogy a lélek dolgaiért sokszor a test kívánságait fel kell áldozzuk. És csodálom Jézust, aki ezt teljesen életre is váltotta. Mindenben az Atya akaratát kereste, és a Lelke indításait követte. Mostanában sokat segít ez az imádság:

Uram Jézus Krisztus! Te az Atya akaratából, a Szentlélek közreműködésével, halálod által, életre keltetted a világot. Szabadíts meg engem Szent Tested és Véred által minden vétkemtől, és minden bajtól. Add, hogy mindíg ragaszkodjak törvényeidhez, és soha el ne szakadjak Tőled!

Szóval azt hiszem van bennem erős vágy, hogy a szeretet törvényéhez ragaszkodjak egyedül, az Ő élete itt és most működhessen rajtam keresztül is. És ha ebben testi vágyaknak, szép terveimnek, vagy tökéletesített elveimnek, ideáimnak meg kell halnia, akkor remélhessem a nagyobb jót, hogy így Ő rajtam keresztül jobban működhet, és életre keltheti a világot. Azt sejtem, hogy neki is 30 évesen, jó ácsként, és bölcs emberként lehettek "világmegváltó" tervei, egy jobb társadalomról, vagy akár egy szép családról. Vagy akár Máriának is a házassága küszöbén egy jóravaló vőlegénnyel...És csodálom a nagy ráhagyatkozásukat, elengedésüket, áldozatukat. Hogy végső soron odaadták életüket, "normális" átlagos, kb. kiszámítható életüket, jövőjüket a jelenben vezető Gondviselésnek, a szeretet, az emberek üdvösségének ügyének. És kezdem azt is érteni, hogy Mária azért boldog, mert hitt.

Nem írok ma többet. Próbálom én is ebben keresni a boldogságom, szeretettel:

Áron

Régen nem írtam már ide. Most mégis szükségét érzem, hogy kiírjak magamból dolgokat, megosszak tapasztalatokat. Gondolkoztam, hogy itt van e a helye, az internetre szórni a gyöngyeimet... De füzetbe nem megy mostanában a naplóírás. Ez az elköteleződés pedig most úgy tűnik elszakít, távolságot hozott a régi barátoktól, akikkel azelőtt élőben találkozhattam, több mindent megoszthattam.

És belesodort a pörgésbe engem is ez a világ. Néha már az az érzésem, hogy mégha kipipálok sok tennivalót, kérést, elvárást, akkor sem lelem a békémet. Sőt, talán még rosszabb is, mert az az érzésem marad, mintha a sok minden között épp a lényegeset szalasztanám el, mégha a világot meg is nyerném, de a lelkem kárát látja. Vagy legalábbis nem az kerül az első helyre, habár kezdeti törekvésem éppen ez volt. Tettekre váltani az evangélium, megélni a Lélek szerinti életet. Olyan kereteket alkotni, amik segítenek felemelkedni, feltekinteni  földről. És végül én is ugyanúgy beleragadtam az állandó munkamániába,  a rengeteg programba, pörgésbe. Aztán nem marad elég időm a pihenésre, a mozgásra, imára, kapcsolatokra, ahogy azt Jálics atya is írja. Épp megfordul a fontossági sorrend...

Szóval nekem sincs most sok időm se találkozásra, de még a hosszabb levélírásra sem. Ugyanakkor megfigyeltem, hogy ez  nekem fontos alapszükségletem. Így hát magam miatt is írok, hogy így én is tisztábban lássam magam. Végül leszedtem az útkeresős honlapról az ide mutató linket, így már csak azok találják meg, akik keresik.
Így hát most nektek ajánlom szeretettel, akik így megtaláltatok.

Kis összefoglalás az azóta történtekről. Befejeződött a féléves "magamnak csinált" önkéntességem, és elkezdődött valami új. Most négyen kíséreljük meg az önkénteséget, keresve, hogy mennyiben más közösséggben. Keressük a közös pontokat, a közös nevezőt, a rendet, ami mindenkinek elfogadható és előre vivő. Persze sok nehézséggel, és nem ideális körülményekkel. Személy szerint nekem épp ez okozott sok nehézséget, szembesülnöm az ideáim, álmaim, terveim, és a valóság, az adottságok, lehetőségek közötti különbséggel, feszültséggel. Én sok mindent nem így terveztem, nem így akartam, nem itt, nem ilyen munkákkal, nem ilyen anyagi háttérrel, nem ilyen programokkal...

És ezért én nekifeszültem, begörcsöltem, és sokat harcoltam, hogy átvigyem az én akaratomat. De - most már mondhatom - szerencsére ez nem sikerült. Ráébredtem, hogy nem is emberekkel, hanem az Isten akaratával harcolok, őt hibáztatom, hogy miért így alakult. És aztán a kísértő is rátett egy lapáttal, mardosott, hogy hát igen, miért is ide köteleződtem el, miért nem mentem szép Somogyországba, kisfaluba, erdő mélyén faluvégén kaptam volna szép kis házat. Vagy miért nem mentem Dkőre a csendbe, magányba, szemlélődés iskolájába, talán közelebb a lelki élet szép feltételeihez...Vagy miért nem mentem Gömörbe, ahol olyan szépen kialakíthattam volna az egyszerű életformát, ahol a természettel való együttélés, gazdálkodás kereteire jó feltételeket láttam. Miért nem mentem Zsámbékra, vagy egy másik kis faluba, keletebbre, Erdélybe, ahol beállhattam volna kitanulni a természetközeli gazdálkodás csínnyát meg a bínnyát. Mehettem volna Gyimesbe is, húgomékhoz, ahol annyi szépet és értékeset láttam...Vagy miért nem mentem vissza a pálosok pusztájában, az imádságos keretekbe, ami jó volt a lelkemnek, csak a testem, az akaratom lázadt ellene...Hogy miért szakadtam el a családomtól, testvéreimtől, az otthon melegétől, miért is adtam fel az én nagy szabadságomat...

És akkor megpróbáltam kipréselni egy kis időt, visszamenni ezekre a helyekre, nosztalgiázva a húsosfazekakról... És legtöbbször elcsábultam a gyümölcsöktől, - szó szerint is - és leettem magam a saárga földig...Nem találtam a helyemet, a mértéket, a boldogságomat. Úgy jártam, mint Lázár Ervinnél, a molnárfiazsákbúzájával. Mikor elfogy a türelme, a kitartása, igazságkeresése. Talán Atyám nem jól tudta, ez kellene legyen az a hely, ahova a magjaimat vetni kellene...Aztán amikor a saját feje után vetni kezd máshová, a madár csak kiabálni kezd, hogy "nem a te földed, nem a te földed..."
Jó kis mese, most nekem szól sok minden belőle. Itt megtaláltam a neten is:

http://mek.niif.hu/02700/02732/02732.htm#16

De Szt Ignác aztán megsegített. Emlékeztem, hogy írt a LGYos könyvében a lelkek megkükönböztetéséről. És hogy ez tipikusan az az erő, ami szomorúvá akar tenni, akadályozni akar a jóra törekvésben, ami nyugtalanít, szétszór, vádol, összezavar, lehúz. És akkor éreztem, hogy tényleg nem volna jó most a sötétben irányt változtatnom, ki kell tartanom, és táplálkozni abból a világosságból, amit az elején éreztem, hogy ez az Istennek tetsző út lehetne számomra.

És akkor szép lassan megbékéltem azzal ami van. A kezdeti krízis, hogy minden másképp alakul, a sok aggódásom visszább szorult. Kezdtem megérezni, hogy ez itt és most így lehet a legjobb. Lehet találni szépet és a léleknek építőt és magamat formáló leckéket ezekbe a munkákban is bőven. Az előítéleteim a programokról sem bizonyult igaznak. Nagyon is jók így, és hasznosak a fejlődésünkhöz. Néha előjön bennem az az erős meggyőződés, hogy az Isten sokkal jobban tudja, hogy mire van most szükségem. Mint egy jó tanár, mindennel tanítgat, miközben tudhatom, szeret feltétel nélkül, sőt talán örömét is leli bennem, hiszen Ő akart engem is a világába, Ő tudhatja csak, miért. Bennem maradt Feri mondása Teréz anyáról, aki mikor kérdezték, hogy szerinte mi a baj az Egyházban, azt felelte, hogy: "leginkább én magam". Szóval magamon kell alakítsak, hogy itt és most, ezekkel a körülményekkel, emberekkel, munkákban jobb lehessek. Figyelni, hogy a jelenben hogyan szerethetnék jobban, akkor is, ha ehhez fel kell adjam, amit terveztem, vagy gondoltam jónak. Szeretném elengedni ezt a sokszor erős akarásomat, görcsös ragaszkodásaimat, hogy én tudom, mi a jó nekem, én irányíthatom a sorsomat. Pedig tapasztalhatom, hogy ez nem így működik. És most eszembe jut, amit Mustó Péter írt az összeszedettség és a koncentráció különbségéről. Ahogy írja, hogy az előbbi választásával, az irányítás, nagy akarás elengedésével azért nem szűnik meg az alapvető érdeklődésem, vágyaim. Elég, ha megmarad a nyitottság bennem, és a kibontakozást, a helyzeteket, embereket, körülményeket az Isten adhatja, formálhatja. Így kezdem érteni, amit Szt Ferenc ír, hogy "boldogok, akik megadták magukat a Te szent akaratodnak, a második halál nem fáj majd azoknak..."

Most nem írtam sok példát a tapasztalataimról, nem tudom, így mennyire átérezhető. Nekem viszont megerősödnek ezek újból, habár más régebben megfogtak.

Na azért írok egy tapasztalást is, hogyan gondoskodik az önkéntesekről az Isten, hogy pl. ételre  jóformán alig költöttünk.
Egyik nap tekertem reggel munkába, és közben azon gondolkoztam, milyen jól van megfogalmazva, hogy a mindennapi kenyérért imádkozunk. Mert - nekem legalábbis - a kenyérrevalóból mindig nagy bőség mutatkozott, de azért a kenyérért néha aggódtam, hogy vajon elég lesz-e. Mindig bennem volt, hogy na holnap mostmár veszünk a boltba, de aztán  mindig lett valahogy. Szóval most is ez járt a fejemben, miközben tekertem a Bartók Béla úton. Egyszercsak látom, hogy le kell fékezzek, mert egy teherautó foglalja a szélső sávot. Mikor odaértem, épp csukta be a szállító a kenyeres kocsi hátulját. Önkéntelenül jött, hogy megkérdezzem, nincs valami kenyérféléje, amit már nem lehet eladni? "Dehogynem!" Aztán kezembe nyomott egy tegnapi kenyeret és egy kalácsot hozzá... Szóval az Isten gondoskodik,
szeretettel:
Áron

Az aratnivaló sok, a munkás kevés...
Megérett a búza, van mit aratni, hála Istennek! És az aratnivaló most is sok, a munkás kevésnek tűnik. Mostanában sokat gondolkozom a "sok munkán", tennivalón. Néha olyan soknak és sürgetőnek érzem, hogy nem hagyok időt a pihenésre, az imádságra és más emberekre. Jálics atyától olvastam az időbeosztásról, hogy jó egy sorrendet felállítani, miszerint első az egészséges alvás, evés, mozgás, utána jön az imádság, aztán a közösség, és csak utána a munkára szánt idő. Én meg sokszor épp fordítva vagyok: sok munát szeretnék kipipálni, miközben sokszor fáradt és szétszórt vagyok, hogy másokra és az Istenre figyelni tudjak. Nemrégiben hallottam, hogy abban a felszólításban, hogy vegyük fel minden nap a keresztünket, az is benne van, hogy időnként le kell tudni tenni, új erővel kell feltöltődni. Foglalkoztat Márta és Mária története is, hogy Mária a jó részt választotta, én meg sokszor inkább Márta sürgés-forgásában találom magam.

Az Isten meg is mutatta, mi ennek a hozzáállásomnak a következményei. Egyik reggel ígértem Miska bácsinak, hogy átmegyek, segítek visszavágni egy fát. De még előtte gyorsan ültetni, kötözni, locsolni akartam, mert aztán már onnan akartam tovább menni Bkeszi-Páty-Zsámbék körútra. Gondoltam, az a favágás nem olyan sürgős, csak megvár Miska bácsi. De nem így lett. Azt gondolta, talán nem is jövök, nekilátott ő, és egy megcsúszással le is esett. Ezzel fogadott: "Uram, ha itt lettél volna, nem történt volna meg a baj..." Kértem már régebben az Istent, mutassa meg világosabban, mik a bűneim, és adjon őszinte bánatot hozzá...Hát most megadta.

Délután nagy vihar jött. Gondolkoztam, visszaforduljak-e, feladjam e a következő napok terveit. De nem adtam. Régen nem jártam előző években gondozott kertjeimben, barátaimnál. Azon aggódtam, hogy én most magukra hagytam őket, biztos el vannak havazva, és sok az aratnivaló (Zsámbékon egész konkrétan is). De nem így tapasztaltam. Nagyon szépeknek találtam a kerteket, és az emberek is egész jól megvannak nélkülem is. Persze van emiatt kicsit fájdalom is bennem, de örültem, hogy akiket én így "elhagytam", azokat az Isten nem hagyta el. Mindenesetre úgy láttam, nem a munkaerőm hiányzik nekik, nem azzal tudok leginkább segíteni nekik. Talán másképp lehetne ajándékoznom az időmet, erőmet, magamat. És inkább késznek, nyitottnak lenni, hogy hívhassanak, kérjenek. Addig meg távolról is tudok szeretettel gondolni rájuk, és ez is lehet egy hatodik szeretetnyelv...

A múlt héten meg egy "gyerektáborban" voltam Terézanya nővérekkel. Ott is sok tennivaló, éjaszakázás, pörgés. Kicsit irígykedtem a nővérekre, akik jobban beosztják az idejüket, töltekeznek, és tényleg már csak a jelenlétükkel is sugározzák az Istent.

Szóval azt hiszem az aratnivaló lehet sok és a munkás is lehet kevés, ha az Istennek így tetszik. Megpróbálok hozzá fordulni, hogy segítsen ezt a feszültséget elfogadni, és megmutatni, mi az Ő aratása, amit épp most épp rám szeretne bízni, szeretettel:
SÁ

Érik a cseresznye...Leírom nektek, hogy használja fel ezt az Isten az én tanításomra...

Ott kezdődött, hogy én már a télen sok szép álmot szőttem a cseresznyével. Van itt a kertben egy hatalmas fa, meg egy kisebb, és még két meggyfa is. Én nagyon szeretem a gyümölcsöket, és a velük való foglalatoskodásokat is. Kezdve onnan, hogy a  magról facsemetét nevelni, beoltani valami jó fajtával, aztán szép koronát nevelni, metszegetni, ápolgatni. Persze az is benne van biztosan, hogy nagyon szeretem látni ahogy növekszik, és persze a gyümölcsöket is, megenni, és a különbözőképpen  elrakni a nehezebb időkre is, lekvárnak, kompótnak, vagy aszalva. Sok jó emlékem is kapcsolódik ilyen szüreti alkalmakhoz, befőző kalákákhoz családdal, barátokkal...

Szóval tervezgettem, hogy itt vannak ezek a szép nagy fák, ráadásul szépen virágoztak is tavasszal, akkor épp nem esett sokat az eső, a méhek is járhatták, komoly fagy sem volt, szép termés ígérkezett. Én meg elgondoltam, milyen szép is lesz, hogy ezt a rengeteg termésre hívok sokakat, csapunk egy vidám szüreti alkalmat, igazi közösségi programot, szüreteléssel, befőzéssel, énekléssel, beszélgetéssel, tábortűzzel...

Aztán szép lassan észre kellett vegyem, hogy ez így nem fog menni. Először is, valamiért mégsem kötődött annyi gyümölcs. Nem baj, gondoltam, úgysem foganak hatalmas tömegek jönni, jó lesz így is. Aztán kigondoltam a hétvégét. Kiderült, akkorra már van egy másik közösségi program. Nehéz volt megküzdeni magammal, engedni a nagy akaratosságomból. De aztán rájöttem, jobb lehet így másoknak is, nekem is, minthogy itt pár üveggel  több befőtt lesz a polcon. Aztán kiderült, hogy ez a fa elég elhúzódóan érik, így nem is lett olyan nagy felesleg, aminek nehéz lett volna helyet találni...

De aztán jött a következő terv. Ismertem már évek óta a közelben, egy nagy társasház előtt egy hatalmas, igazi feketecseresznyefát. Az utóbbi években nagyon sok volt rajta. Régebb csak eszegettem róla, és láttam, hogy aztán a többi ott rohadt a fán...De tavaly már megkérdeztem, hogy ha senki sem szedi a házból, én szívesen szednék többet is. Mondták, nekik nem nagyon van rá erejük, idejük, kedvük, annyira nem is szeretik, esetleg egy kis kostolót adjak. 

Szóval kinéztem már az idén is ezt a fát, és sokat járt a fejembe a mézédes "fekete arany"...Kerestem az alkalmat, hogy hogyan lehetne ezt betervezni. De ahogy jöttek a napok, mindig adódott valami, ami közbejött, amit úgy éreztem, fontosabb. Már kezdtem kicsit kétségbe esni, mert volt néhány kisebb eső, nem fog e lerohadni, aztán meg, hogy nem  fog e túlérni, és lepotyogni? Nem vész e kárba a föld drága gyümölcse, miközben itt a sok üres befőttesüveg, előkészített aszalókeretek, és sok szorgos kéz?

De vizsgálgattam magamban, hogy mennyiben hallgassak ezekre a vágyaimra, mennyire segítenek előre, amik a cseresznyefa felé hajtanának. Hogy szeretném magam teleenni cseresznyével, az nem annyira. Hogy minél több lekvárosüveggel, aszaltgyümölcs készletekkel bebiztosítsam magam, talán az sem annyira. A sok aggodalamskodás, félelem sem biztos, hogy jó irányból jön.

Egyik reggel már nem bírtam a sok aggodást, felkeltem kicsit korábban, és elmentem egy órára szedni. Reméltem, hogy így, mértékkel, hátha javunkra válhat. Kicsit ettem is, de hoztam haza is kostolóba, meg kicsit kedvcsinálásképpen. Meg aszaltam is egy keveset, hogy lefotózhassam nektek is, hasonló célzattal...

Aztén közeledett a hétvége, na gondoltam, itt az alkalmas idő...De a szombatot már megint hamarabb lefoglalták. Na jó, gondoltam, akkor a péntek délutánra próbálok hirdetni valami kalákafélét. Már épp nekiláttam volna a szervezés nehézségeinek, de megszabadított a további bonyodalmaktól, hogy a tesóm szervezett egy délutáni énelést...

De akkor már csakazért is elmentem, és szedtem, és ott nekiláttam a befőzésnek. Végülis jó volt így, jól megfértünk egymás mellett. De aztán ott sem maradtam végig, mennem kellett tovább.... De így legalább otthoniakra is hagyhattam a munkából és annak a gyümölcséből is...

Péntek volt, és szerettem volna valami kedves áldozatot hozni az Istennek, és jobban elfogadni a történéseket, úgy, ahogy Ő jónak látja. És ehelyett aznap Ő halmozott el bőségesen minden ajándékával, és sok kívánságomat, tervemet teljesítette. Én sokszor elbukok, és csak rájövök, hogy  csak ezeket tudom igazán Neki adni, és az imádságaimat, hogy könyörüljön rajtunk...

De másnap újra tervezni kellett. Igaz, volt akinek már mondtam, hogy lehetne szombaton is szedni, befőzni. De mehettem volna egy másik barátomhoz, akit már rég nem tudtam meglátogatni, csak ígérgettem, hogy majd egyszer, ha arra járok, besegítek kicsit a kertben is. Ha nagyon akartam volna, az itteni kert, a kötelességeim elengedtek volna. De nem ment. Itt ragadtam a cseresznyefánál és a terveimnél. Persze még így is többször újra kellett tervezni a napot, el kellett engedni sok mindent... most ezeket már nem írom itt le. De éjfélre a dunsztban voltak az üvegek, és az aszalón száradtak a gyümölcsök...

Szóval így tanítgat engem az Isten újratervezni. De hát hiszen épp ezt kértem Tőle, tanítson meg elengedni sok görcsös ragaszkodásomat, akaratosságomat, és mutassa meg, mi aza akarata velem!

A mohóságomra is kaptam leckét. Valakitől hallottam ezt a bölcsességet, hogy a "világ fiai" azt mondják, hogy az a tied, amit megeszel. A pusztai atyák szerint viszont az a tied, amiről szeretetből sikerült lemondanod. Azt gondoltam, így kell most nekem is megbarátkoznom azzal, hogy látszatra, mennyiségre nem fogok tudni sokmindent felmutatni. Bár tudnék a szeretetből való lemondásokkkal, újratervezésekkel kincseket gyűjteni az örök életre! És nem elbukni olyan sokszor gyengeségeimmel a kísértésekben. Megtalálni, végre, hogy a föld sok édes gyümölcse hogyan szolgálhat magunk és mások egészségére és üdvösségére. Az elmúlt héten ki is hallottam valahonnan ezt a szentírási részt, hogy teremjetek inkább maradandó gyümülcsöket! És voltam a Jézus Szíve búcsún, ahol Navartil Andrea énekelt egy nagyon szép moldvai éneket, hogy "Sosem láttam szebb termőfát, mint Úr Jézus kersztfáját, mert az vérrel virágozik, Szentlélekkel gyümölcsözik..."

Van még mit tanulnom, de még talán kapok kis időt is, hogy fejlődjek, irgalamt, ami felemel, és erőt, hogy nekifeszüljek az előttem álló feladatnak. És kérem az Istent, hogy legyen mellettem, formálja szívemet az Övéhez hasonlóvá. És kérem, hogy ne hagyja el azokat sem, akiket én most elhagytam, és irgalmazzon azoknak is, akiknek én nem tudtam, szeretettel:
SÁ

Ma hála Istennek, szép csendesen esett az eső. Ennek most nem csak a növények örülhettek, hanem én is, mert kicsit fellélegezhettem, kicsit a belső dolgokra terelte a figyelmemet. Az előző szép napsütéses napokban is sok testi és lelki ajándékot kaptam, csak nem szakítottam időt, hogy leírjam ide...

Már ahogy a múltkor is írtam, egyre inkább az kezd foglalkoztatni, hogy ezek az önkéntes munkálkodásaim, amik sokszor a földhöz kötődnek, hogyan szolgálhatják mégis a lélek felemelkedését. Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a gazdálkodásunk, munkálkodásaink gyümölcseivel táplálhatjuk testünket, védhetjük a hidegtől és a melegtől, de mégiscsak többre lettünk teremtve...

Én is az utóbbi napokban sokat voltam a kertben. Sok tavasztól nevelt paprika, paradicsom, és tökféle palántákat ültettünk még ki, magról is vetettünk még babot, borsót, répát, salátát ültettünk még szét, tulipánhagymát szedtünk ki, kilocsoltuk az esővíztartalékokat, folytattuk a talajtakarást fűvel, lombbal, még a kartonpapír-darabos takarással is kísérleteztünk...Egy barátomnál edig még akácpergetésben is részem lehetett. 

Közben még mindenféle egyeztetések, megbeszélések az Önkéntes Év előkészítéséhez...sok utazgatás...

Persze megint sok szépséget is kaptam. Gyönyörű most a határ, teli vadvirágokkal az utak mentén, pipacsok, ...(Hej megint kellett volna legalább egy kép...), mezei pacsirta, a búzamezők hullámoznak a szélben, méhek zsongása, és a méz illata és ízei, az első csereszkék, meggy, eper...

De néha úgy érzem, az hogy elvégeztem a munkát, és hogy van mit enni, nem sokat számít (Ráadásul nem is "ön-ellátás" ez. Én munkálkodok, annak lesz is valami gyümölcse, de inkább az Isten halmoz el és táplál minden jóval, ami nem az én munkám gyümölcse, hanem ingyenes ajándék...)

Aztán sokszor észreveszem, hogy az eltervezett, sürgősnek gondolt munkáim megkötnek. Sokszor kapok feladványt, hogy vajon fel tudom e ezeket áldozni ("a feléből mennyit engedek?..."), ha épp valami, vagy valaki közbejön, és a szeretet másra tenne előre. És ez sokszor nehéz, de pedig talán épp ez adhatna értelmet, emelhetne fel...

Sok mostani élményem egy filmet juttat eszembe, ami nekem nagyon fontos lett, talán sok mindenben megérintett. Az a címe, hogy Madárszabadító, felhő, szél. Ajánlanám szeretettel (Itt fenn is van a  youtube-on:
https://www.youtube.com/watch?v=iK67KSCprJA  )

Sokminden miatt idekapcsolódhatna, most csak egyet emelek ki, mikor a film végefelé (kikerestem, 1 : 17 körül van a filmben) a zarándok találkozik egy kaszás emberrel, aki a napi nehéz munkától kiizzadva szembesül a zarándok madárszabadításával. 

Valahogy mindkettő él bennem, és szeretném valahogy összebékíteni a kettőt...

Most csak ennyit írok, szeretettel:

SÁ

Végül minden jóra fordult!

Ez lett az alapvető élményem az első önkéntes alkalom kapcsán. Habár minden kicsit másképp alakult, mégis lett volt jó. Pont jött Enikő még pénteken, akitől tanulhattunk néhány hajtogatási módot, hogyan lehet ragasztó nélkül egyszerű, és szép tasakokat hajtogatni a szárított gyógynövény teafüveknek.

Pont találtunk annyi kis cserepet, poharat, amennyi a kis körömvirág, pillangóvirág, és más palántáknak kellett, és Ágival egész gyorsan ki is palántáztuk. Bodzaszörpöt is csináltam egy keveset mézzel és borkősavval, de a Csenge nagy adag szörpje, ami pedig inkább édes volt, pont jól kiegészítette... Sikerült a hétvégéig sokféle gyógynövényt megszárítani és lemorzsolni néhány önként jelentkezővel: csalán, citromfű, borsmenta, szederlevél, rozmaring, bodzavirág gyűlt össze vászonzacskókba...És még a hétvégén ki is fejlesztettük, hogy célszerű csomagolni, mi lehetne a felirat, még egy logó-tervet is kaptunk Bencétől. Nem vittünk ki nagy előregyártott készletet belőle, de ott pont volt annyi idő, és néhány segítő kéz, hogy megtöltögessük, és "dedikáljuk" a kis tasakokat.... Sajnos megint elhanyagoltam a fotózást, úgyhogy majd utólag fogok tenni néhány képet ezekről a tasakokról...

Szóval nem a terv szerint lettünk kész a pünkösdi máriaremetei Karizmák Ünnepére, mégis minden épp összejött, épp elég volt, épp jó volt...

Végül minden jóra fordult, Istennek legyen hála érte!

Rájöttem, hogy nehéz lesz ezt a blogot vezetni. Túl sokat kellene írjak, hogy jobban megérthessétek, mit, hol, miért csináltam éppen, és hogy miként élem meg annyi mindenféle helyzetben az Isten szeretetét irántam is. Azt hiszem inkább felvillantani tudok majd néhány élményemet, és csak reménykedhetek, hogy ti is kedvet kaptok,  hogy felfedezzetek hasonlókat a sajátotokban....

Az utóbbi időben többször jártam Zsámbékon és Pátyon. Egy barátomnak komoly műtétje volt, miközben gyümölcsöse van, és méhészkedik. Megkért, ha van egy kis időm, segítsek neki, amig kicsit felépül. Így pótolhatom az egyetem hiányos gyakorlati óráit, szőlő, őszibarack metszés, méhészet különböző fogásait...
Aki földdel foglalkozik, annak ilyenkor tavasszal elég sok munkája van. Mégis, mennyi minden kárpótolja a testi fáradságot. Micsoda színek, mikor az ember rózsaszín virágokkal teli őszibarackfák között dolgozik! És micsoda illatok vannak ilyenkor! Nem csak a virágok, az erdők, mezők illata, - ami különösen a reggeli és esti biciklizésekkor még erősebb - hanem érezni a föld, az este és a patak illatát. Ha már itt tartunk, tegnap este szénapadláson aludtam.  Nekem ez nem kényelmetlenség, hanem ellenkezőleg, ha hiszitek, ha nem, de abban a széna illatban és "kipárnázott" helyen tudok a legjobbakat aludni.
És mennyiféle madárral találkoztam! Kár, hogy nem volt nálam fényképező...De ezt próbáljátok elképzelni: Zsámbék és Páty között, az úthoz közel, a lemenő napban, akácillatban, zöld búzamezős dombok között kis víztükör, benne vadkacsákkal és egy gémmel...

Az Istent mégis a gondviselésében tudom leginkább dícsérni. Hogy úgy alakította a napjaimat, hogy pont belefért, ami kellett, pont odaértem, épp találkoztam, épp meghívtak ott ebédre, épp még el is tudtam kísérni az ovodába...bebizonyosodott, hogy felesleges volt aggódnom.
Kicsit küzdök ezzel az aggodalmaskodás lelkületével. Sok mindenről azt gondolom, hogy sürgős, hogy pl. ültetésekkel el vagyok késve, vagy még több féle dolgot jó lett volna ültetni, vagy méginkább, hogy itt is, ott is elkelne talán egy kis segítség... Még keresem, hogy kellene jól csinálni a "nemet mondást" Mert néha érzem, hogy a több sokszor nem jobb. Többfelé járok, dolgozok, de így nem tudok teljesen ottlenni sehol. Talán ezzel fájdalmat, szenvedést is okozok. Szegény növényeimnél látom. Néha azt gondolom, hogy az útfélre hullott magot én szeretném megmenteni. (Épp most volt is ilyen, hogy az útmentén elszóródott napraforgóból kelt kis növényekből akartam átmenteni a kertbe, ha már az ott úgyis le lesz kaszálva...) De sokszor az lesz belőle, hogy akár egy hétig is várakozik egy vödörbe, vagy egy cserépbe, vagy épp nem is tudom jó kezekre bízni, és mégis kiszárad, vagy megeszik az "ég madarai"...És attól tartok, az emberekkel is így vagyok, hogy sokszor inkábbtöbbekhez megyek, miközben másokat elhanyagolok, esetleg meg is bántok ezzel a figyelmetlenségemmel...

De most talán egy kicsit fellélegezhetek. Az Isten olyan jó hozzám, hogy nagyon sok mindent engedett "kipipálni az elintézendő listából". Mostanában szinte minden sürgősebbet kiültettem a földbe, az Isten jobban gondoskodik ott róluk. Épp gondolkoztam, hogy most fogyott el az esővíz, és talán kellene locsolni. De hát ekkora kertben az jó sok idő, és a vízórát sem szeretem pörgetni...

És akkor most este elkezdett esni az eső...Jó kiadósan. Megteltek a hordók és a vödrök újra, és a szomjas föld és a növények is jól lakhattak...Nekem meg valahogy az egyik leszebb élményem lett egy tető alatt állni, és csak nézni, ahogy esik az eső...
Ezt a békességet kívánom nektek is, szeretettel:
SÁ

Írok azért néhány élményemről, munkámról a legutóbbi időből.

Az előző napokban sokféle gyógynövényt gyűjtöttem. Már nagyra nőtt a citromfű, és a menta és sok helyen a fű között volt, amit amúgy is le kellett vágni. Ezek egyébként a tövükről hajtanak új hajtásokat, lehet majd még szüretelni az idén. Virágzik már a a bodza és az akác, amiknek szintén jó a teája. Kipróbáltuk az útkeresős lányokkal palacsintába sütve, meg szörpöt is csináltunk, szerintem jó lett.

A  teának valóknak meg csináltam a padláson egy szárítóhelyet: gerendákra keresztbe erős, hosszú bambuszrudakat, arra pedig valami szúnyoghálófélét tettem. Még tanulnom kell a fotózást, de talán el tudjátok képzelni...

A kertben folytattuk a palánták kiültetését. Még néhány "önkéntes útkeresővel" palántázgattunk paradicsomot, paprikát, csillagtököt, sőt még dinnyét is!
itt vannak az ajtó előtt:

Vetettünk a földbe többféle salátát, hagymát, répát, borsót, babot, cukkinit, bazsalikomot, borsikafüvet, kaprot, édesköményt, és még virágféléket, hajnalkát a kerítés mellé, bársonyvirágot, haranglábot, körömvirágot, mályvát...

Kísérletezünk szelídebb termesztési módokkal. Ásás helyett földre komposztra vetéssel, és mulcsos takarással...Majd ezekről is talán mesélek bővebben kicsit később. Most csak egy képet mutatok, ahol látszódnak a saláták, cukkinik bemulcsolva, egész szép tiszták (leszámítva néhány évelő gyomot, ami időnként áttör rajta, mint pl. a sszulák) de mögötte talán sejthető a képről, hogy ahol nincs takarva a talaj, ott könnyebben ki is szárad, cserepesedik a talaj, és a gyomok is kizöldültek már rajta...

Közben Mihály testvér szépen rendezi a többi részt. Az epreskertje igazán csodálatra méltó! A tavasz elején komposztot is kapott, a száraz időben sok locsolást, aztán sok kapálást...Lassan meg is termi gyümölcsét... Még most ott is kicsit betakartuk  a talajt a szomszédból kapott, levágott fűvel, hogyha esős idő jönne, a földre hajló gyümölcsök ne rohadjanak el olyan könnyen. Körülötte is, és sokfelé a kertben magról kelt fokhagyma zöldell, néhol meg ősszek kikelt, áttelelő saláta.

Még sokmindent írhatnék a kert dolgairól, munkáiról, de szeretném legközelebb azzal folytatn a bejegyzéseket, hogy hogyan tapasztalom meg ezeken keresztül az Isten tanítgatását, gondoskodását, szeretettel:
SÁ