Megjött az eső! Sokat hiányoltam. Reklamáltam már, hogy lehet ilyen tavasz?! Ennyi szenvedés? Miért jó ez?
Hozzátartozik persze, hogy a korábban említett sok mulasztásomat, a lelkiismeretemet könnyítette volna egy esős tavasz. De aztán nem volt igazam, mert ezekhez az elmaradott, de elhúzódó munkáimhoz direkt jó volt, hogy rá lehetett menni a földre, még sok mindent helyére lehetett tennem. Reklamáltam azért is, hogy legalább időnként lehetne több eső, hogy tudjak gyűjteni a locsoláshoz. De az az igazság, hogy ritkán jutottam oda, hogy teljesen kiöntöztem volna az összes tartalékot. Reklamáltam azért is, hogy milyen szűken méri az égi áldást, épp csak annyit, amennyi a túléléshez kell. De most tapasztalom, hogy az épp elég is volt, most meg még túlcsordulóan is adja.

És az életemben is megtalálom ezeket a folyamatokat. Sokszor azt gondolom, kevés az idő, több munkát kellett volna kipipálnom, több program, alvás, ima, mindenre kevés jut. De múltkor volt egy olyan fél napom, amikor valahogy nem siettem. És egész más életérzés volt. A sárga lámpánál megállni, nem rohanni észrevenni ami körülöttem van. Rájönni, mint a viccben: "nyuszika, nem lehetne engem kihúzni a halál-listádról? Hm...De..." Én mostanában a rossz memóriám miatt listákat írok, hogy mi mindent kéne aznap elintéznem. Még be is számozom a fontossági sorrendet. De aztán néha a kényszer visz rá, hogy megkérdezzem: Sürgős ezt ma (vagy egyáltalán...) megcsinálnom? És sokszor az a válasz, hogy talán mégsem...Irgalmazhatok magamnak is, ha felmentést adok ezektől a terhektől.

De tapasztaltam olyat is, hogy kellettek ezek a mélypontok, mint a húsvéti is. Meg kellett tapasztaljam a gyengeségemet. (Ezek az általános mondatok zavarni szoktak mástól, mikor nem látom mögötte a konkrét tapasztalatot, de ezt itt most én mégsem teszem meg) Szóval megmaradt bennem az a mondat, az emmauszi útról, hogy "hát nem épp ezeket kellett elszenvednie?..."
Sőt, sokszor rácsodálkozom, hogy annyira meg van mindenem, sőt annyi kérésem is megvalósult azzal, ahogy most itt vagyok, hogy akkor most mi is a bajom?

Végül is ilyet kerestem. Kerttel szerettem volna foglalkozni, kísérletezni. "Egyházi" földdel akartam gazdálkodni. Kibontakoztatni, megmutatni valahogyan az én hozzáállásomat az élethez. Otthonról önállósodni, saját lábra állni, de közösségben is élni. Formálódni, és hogy valamiképpen én is formálhassam a fiatalságot. Valahogy segíteni a fiatalokban levő jó csírákat, szándékokat, talentumokat kibontakoztatni. Az evagélium értékrendjét megismerni, és keresni a tettekre váltását a mindennapokban. Fejlődni az imában.

És ezeket valamilyen formában, de mind megvalósulni látszanak. Bőségesen megvan minden, amire anyagi szinten vágytam. Még talán a lelkiek is úgy alakulnak...Valamiféle bontakozás látszódik. Még akkor is, ha én türelmetlen vagyok, és nagyobbak az elvárásaim magammal és másokkal szemben is. Újra és újra megtapasztalom, hogy ez a hozzáállásom is mennyire megkötözöttség. Sok elvárás, tervek, akarat, teljesítmény.

De ezzel kapcsolatban is megtapasztaltam egy szép élményt. Mikor épp Húsvét táján ezzel szenvedtem, főttem a levemben, és nem bírtam sehogy sem szabadulni, valaki javasolta, hogy van olyan, hogy fogolykiváltó Boldogasszony. Őt is lehet kérni mindenfajta megkötözöttségeinkből. És aztán kiderült, hogy a makkosmáriai templom  - amihez sok szép tapasztalatom is kapcsolódik - erre van szentelve. Így hát elzarándokoltam egyik nap oda. Csatlakoztak is hozzám páran. Már azt is nagyra tartottam, hogy valaki megkért, imádkozzak érte is, mert most nem tud eljönni, de nagyon fontos lenne neki is a szabadulás. És hogy hogy-hogy, hogy-nem, csodák-csodájára tényleg valami történt. Volt aki mondta is, volt akin csak csendben vettem észre, hogy mintha kimozdult volna, mintha kezdene egész lassan  kibontakozni. És ez aztán nagy öröm lett nekem.

Sokszor már az maradt nekem ebből az egész önkéntes programból, hogy most már mindegy is, hogy a nagy önellátós kertes terveim, a talentumos cserebere struktúrás tervek, vagy a zsámbéki Jézus Szívés terveim nem úgy alakulnak. Hogy nem sikerült sokakkal megszerettessem a kertes hozzáállásom, vagy az egyszerűségre, ráhagyatkozásra törekvésemet, vagy az imát. Hogy nem sikerül sok mindenben sok közös pontot találni, sok közös napirendi ponttal, erős közösséget alkotva. Sokan inkább máshol találják meg a kibontakozásukat. De legalább az egyes emberek életében legyen előrelépés ez az egy év, tényleg találják meg az saját útjukat, vagy legalább tudják, hogyan keressék. Vagy egyszerűen csak legyen bennük egy kicsit nagyobb bizalom, hogy az Isten mindig megadhatja a következő lépés tudását. Vagy nem is kell nekem tudnom, kinek mi az előrelépés. De minden esetre most valamit tapasztaltam a másokért imádkozásból, aminek a működését korábban nem értettem, és talán nem is hittem benne.

És nincsen igazam, mikor ilyen sötéten látom a dolgokat, mert nagyon is szépen alakul minden, a kapcsolatok is, az emberek is, a kert is. A körülményekhez, az időhöz képest meg különösen. "Te adsz nekünk eledelt alkalmad időben" Megöntözöd bőséggel a földet, és nem tér vissza az, hogy gyümölcsöt ne hozna. "Áldjad én lelkem az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled."
Az Úr tényleg jó pásztorom, tényleg bőséges, füves legelőn és csendes vizek felé vezet. Tényleg fel tudja üdíteni lelkem sokszor. Csak ebben a bizalomban szeretnnék fejlődni. Hogy az ő jósága, és segítsége, amit sokszor reklamálok, sokkal többet szeretnék belőle - de azért néha mégis felbukkan, észreveszem - az elég ahhoz, hogy megtartson a jó úton.

Az egek már harmatoznak onnan fölülről. Már csak nekem, az én földemnek, szívemnek kellene megnyílnia, hogy be tudjam fogadni. El is szégyellem magam sokszor. Akkor most mi is a bajom? Mi is hiányzik? Mit is reklamálok? Nemde inkább nagyon-nagyon hálásnak kellene lennem? Jó lenne valahogy viszonozni ezt a sok jóságot. Nem a nagy tettekben, hanem észrevenni, befogadni, továbbadni a szeretetet. Itt és most. És bízni abban, hogy épp ezekre a körülményekre van leginkább szükségem, ezeken keresztül szeret az Isten, és bízni, hogy a Szentlélek megadhatja a következő lépés tudását.

Nekem azt hiszem, ez az "igaz mivolttá" formálódás útja. Hogy elhiggyem, az Úr tényleg jó pásztorom, tényleg bőséges, füves legelőn és csendes vizek felé vezet. Tényleg fel tudja üdíteni lelkem sokszor. Csak ebben a bizalomban szeretnék fejlődni. Hogy az ő jósága, és segítsége, amit sokszor reklamálok, sokkal többet szeretnék belőle - de azért néha mégis felbukkan, észreveszem - az elég ahhoz, hogy megtartson a jó úton.

Ezeket kívánom másoknak is,
szeretettel:
Áron